Wednesday, December 31, 2014

Teokrácia VII

Teokrácia
 Hetedik fejezet

   Az eddigi legrövidebb fejezet, a végét le sem írtam egyelőre. Azoknak, akik olvasnak és nem beszélek velük, köszönöm. Most szünetet tartok, ahogy a gondolataimban kiforrt a célom a könyvvel, és ahogy látom a hiányosságaimat, vissza kell mennem az elejére, és a tévutaktól megtisztítani a történetet, megduplázni a mennyiségét, a karaktereket kifejleszteni és a világot konzisztensé tenni. Amíg ezzel nem végzek, addig nem szeretnék tovább menni, mert nyűg, gyűlölni azt, amit eddig írtam, mert nem illik ahhoz, amit ezután akarok. Én is csak tanulok. <3 Aki esetleg idetévedne, és elolvasna, nagyra értékelném a véleményét. 

                Acélszürke drónok hasították fel Cantharis űrsiklójának bejáratát, amikor az elahgyta a marsi otthon ölelését. Amikor az utasok mély álmot aludtak, a gépek rácsatlakoztak idegpályájukra, és a Második Vatikán szimulált valóságába taszították őket. A cirkáló lassan úszott az emberiség szülőbolygója felé, és amikor leszállt az aszteroidára, a drónok óvatosan átszállították az álomba zárt Ana Mionart, Raoul Seocot és Cantharis de la Cruzt, a Pokolszimuláció új lakóit a bányászhajóra. Békésen pihentek több ezer álmodó mellett a hajó belsejében. Azier de la Cruz, a szimuláció humán szervere őrködött medtációs pózban az álmodók felett a bányászhajó termében, akivel szemben a Vatikán minden lakosa feküdt, és a drónok az álmodók biológiai testét egyenként, a szimulációs behatások alapján változtatták. Egy robot sejtmintát vett egy férfitól, amivel megtermékenyített egy nőt, miközben a két ember a vatikáni szimulációban szeretkezett, egy másik gép karmait belemélyesztette egy utcai késelés áldozatába, az álmodók izmait úgy stimulálták, ahogy a virtuális valóságban használják őket, Cantharis és Oana fölött egy-egy drón lebegett, halálukat várva, Raoul és Ana bőrét pedig a robotcsápok szikéi újra és újra fölsebezték.
                Az idegrendszer regenerálódott először. Emlékvihar. Nevek és arcok, helyek, bolygók, érzelmek, és egy kérdés, kutatás az elveszett személyiség után. A de la Cruz család, Oana tudásszomjas tekintete, a pusztuló földi metropolisz, az első marsi őserdők kiemelkedése a cirkáló ablakából, félelem attól, hogy a fiatal, rémült Cantharist nem lesz képes felnevelni a nyomozói fizetésből, és a válasz a kérdésre: Clark Novaris detektív.
                Szíve lassan dobogni kezdett, melyet napokkal ezelőtt szúrt át egy drón, úgy, ahogy Novaris önmagával is tette a Pokolszimulációban, holttestét pedig leszállították a bánya hulladéklerakójába. Akkor megszakadt az összefonódás az ő és Cantharis elméje között. A transzhumán beültetések néhánya, melyeket Azier de la Cruz ültetett a gyermekbe, elavultak és használhatatlanná váltak, melyek közül néhányat Novaris detektív képes volt hasznossá alakítani. Cantharis első, már használatlan neuroimplantja elektromágneses hullámokat bocsátott ki. Novaris detektív egyetlenegy regenerációs nanorobotot ültetett el önmagában, amely a hullámra válaszolva felébred, reprodukálja önmagát és belép a regenerációs programba.
                A nanodrónok egyre nagyobb sebességgel regenerálták Novaris detektív rothadásnak indult testét. Izomról izomra érezte a növekvő hatalmat önmaga felett. A memóriabank elkezdte visszatáplálni a rövidtávú emlékeket a szerves agyba. A vatikáni élet utolsó emlékei változatlanul tértek vissza Novaris detektív tudatába, ő pedig megállt, és ökölbeszorította a kezét. Visszaemlékezett az elmúlt hónapokra, a fiatalokra, akikkel beszélt, és akiket más egyházi társai tanítottak. „Ezeknek a gyermekeknek ki kell innen szabadulniuk” – emlékeztette magát a mantrára, amit naponta számtalanszor elmondott magának, és azoknak, akikben bízhatott. Senki nem volt képes segíteni nekik. Még Oana Rain sem lett volna képes túlélni az ébredést külső segítség nélkül, és nem tudná elhagyni a bányászhajót.
                Bólintott, jelezvén önmagának hogy amit tett az helyes, és felelni fog a következményekért, és elindult, hogy felkészítse a külvilágot azoknak, akik hamarosan felszabadulniak a Pokolszimuláció karmaiból.
***
                - Azért jöttél, hogy segíts? – visszhangzott Oana Rain hangja a távolból. A kérdésen kívül a világ, amelyben a Sámán találta magát üres volt. Egy tiszta Álomvilág, érintetlen termőtalaj, amelybe nem ültettek el gondolatokat, álmokat, ötleteket. Üres volt és végtelen, a két álmodón, Oanán és Cantharison kívül nem létezett benne más, csak végtelen lehetősége.
                –Tudom, mi történik veled, Oana, és ha képes vagyok rá, segítek. Cserébe tudni szeretném, mi történt Novarissal.
                A világ forogni és változni kezdett, majd kiemelkedett a káoszból Clark Novaris püspök lakása, melyben, Cantharis szeme láttára lejátszódott Novaris utolsó találkozása tanítványával, és a halál, a megmagyarázhatatlan és érthetetlen öngyilkosság, amely a lányt a pokolba taszította.
                - Ó – mondta a Sámán. – Értem. Furcsa, akkor a következményekben kell keresnem a magyarázatot.
                Cantharis hangját mennydörgés szállította Oanához, aki a mondatra felült súlytalan lebegéséből.
                - A következményekben? Ki vagy te?
                - A nevem Cantharis de la Cruz, Clark Novaris nevelt gyermeke vagyok és azért vagyok itt, hogy kiderítsem, miért halt meg, és hogy segítsek neked. Kaptam tőle egy levelet, amiben mesélt rólad, és megkért, hogy segítsek neked, és a többi hozzzád hasonlónak.
                - Mesélt rólad.
                - Szóval öngyilkos lett – mondta Cantharis. – Miért? Nem volt valami erre utaló jel, amit észrevettél? Nem törte fel az elméjét valaki?
                - Az én kezemben volt a fegyver – válaszolt a lány. Cantharis hallgatott, és irányt váltott a fehér ürességben arra, amerről a hang érkezett. – Meg tudtam volna állítani elméletileg, de nem sikerült.
                - Mesélj el mindent, Oana, amit tudsz a Vatikánról.
                - Azt hiszem… - a lány elhallgatott, és a Sámán megállt. Vártak, Oana a gondolataiba mélyedve, Cantharis pedig az álmok belső világ látóhatárát kémlelve, majd amikor Oana Rain folytatta, a távolban egy nap kelt fel a horizonton. Oana gondolatai elkezdtek beleivódni az álomvilágba. A Sámán a hajnal felé indult.
                - Clark püspök mindent elmondott. Ez egy virtuális valóság. A szüleim ide menekültek a Marsról, mert apám meggyilkolt egy kereskedőt. Én itt születtem. Valami kristálybányán vagyunk, ami a Föld körül kering. Te vagy a Sámán, igaz? A püspök sokat beszélt rólad, de nem tudom, te honnan jössz, vagy milyen a világod. Az én világom beteg, ismerem a lakóit. Persze, vannak köztük kellemes emberek, de van bennük valami…
                A lány elhallgatott. A felkelő nap átalakult, és az embert óvó égitest narancsszínű álomképe egyre vörösebbé és hatalmasabbá változott. Gyűlölet és erőszak ébredt a lányban. A Sámán számtalanszor látott hasonlót az óráin, az érzelmek valósidejű kivetülését, de Oana Rain most éli át először ezt a haragot. Cantharis elővett egy szál cigarettát, és rágyújtott. A mozdulatsor kitisztította elméjét, amely eddig megállíthatatlanul ugrált a két lehetőség között, hagyni, hogy a lány az őrület küszöbén egyensúlyozzon, vagy megmutatni egy szabad világ képét.
                - Valami mi van bennük, Oana Rain? – kérdezte végül.
                - Valami csillapíthatatlan éhség mások lelkéért, és valami mazohista önfeláldozás. Boldogan átadják a szabadságukat, idejüket, erejüket, elméjüket másnak, ha ők is megkaphatják valakiét.              A látóhatár elmosódott Cantharis előtt, és gondolatait egyre elöntötte a harag. Mélyen a cigarettájába szívott, majd beszélni kezdett, és szavai nyomán az álomvilágból az egekbe nyúló erdőzet kezdett kinőni, melynek sűrű lombjai között egyedül a Sámán nyomában felkelő hold ezüstös fénye hatolt át.
                - A Vatikán lakói épp azért vannak itt, mert fertőzőek. Az emberiség évezredeken át magában hordozta az erőszak csíráját, és csak úgy tudtak megélni egymás mellett, ha minden ember nagyobb hatalomtól félt. Amikor egy uralkodó, király vagy kormányfő erejét vesztette, a keletkezet hatalmi vákuum beszívta a legmocskosabb, hataloméhes embereket a társadalomból, és mivel így ment ez évezredek óta, senki nem kérdőjelezte meg ennek a helyességét. Nem is voltak rá készek. Képzeld el ha a pápa és a papság levenné a kezét a hívőkről, tudod, mi történne. Hénoch azért öli azokat, akik szabadságra vágynak, mert mindenki más tudja, hogy a szabadságtól az lenne ami, egy hataloméhes állat, egy gyilkos és tolvaj.
                Százötven év volt, mire az emberiség elérte a szintet, hogy erőszak nélkül tudjon szabadságban élni, és az elején minden jól ment. A gyilkosokat és tolvajokat kitaszította a társadalom, és utolsó lehetőségként ide, a Második Vatikánba, a Pokolszimulációba menekültek, vissza az őrületbe, ahonnan jöttek. A technológiát apám fejlesztette, a társadalmi berendezkedést pedig Novaris találta ki. Az emberiség, a te világodon kívül egy anarchikus világban él, ahol az ész, a racionális ítélőképesség és az empirikus bizonyíték a gondolkodás alapja. A te világod egy papok által uralt diktatúra, ahol a logikát felülírja az isteni szó és a varázslat, az alaptalan és értelmetlen hit. Hit a hatalomban, fizikai és afölötti értelemben.
                - Igen, de én miért nem lehetek része annak a világnak? – kérdezte Oana, kinek hangját a Sámán egyre közelebbről hallota. A távolban összehasonlíthatatlan épületek, felhőkarcolók, spirális és mágneskötésű tornyok, terek, parkok és utcák százai nőttek ki az álomból, felettük pedig a vörös nap kúszott delelőre.
                - Fogságban születtél, és senki nem akart kiszabadítani. Nem beszélünk rólatok otthon, nem gondolunk rátok, nem tudunk rólatok semmit, nem figyelünk titeket. Én sem tudtam sokat, mielőtt megérkeztem. Novaris segített, hogy megértsd a világot, és felkészülj a következő életre. Én felajánlom neked, hogy velem gyere. Segíteni fogok neked.   
                Egyre közelebb értek egymáshoz a világok. Cantharis ősi, sötét erdeje, mely a sámánizmus misztériumát őrzik a vándornak, és Oana titáni metropolisza, mely az emberi álmok és képzetek megtestesülése volt.
                - Segíts, de ne csak rajtam, mindenkin, aki szabadulni akar, és joga van belépni hozzátok.
                - Mindenkinek joga van belépni először, de akit kitiltottunk, az nem térhet vissza. Itt fogjátok hagyni a családotokat és tanítóitokat.
                Cantharis erdeje felett őrködő Luna egyre közelebb ért Oana ragyogó csillagához.
                - Egy valamit még tudnom kell – mondta a lány, és felemelte tenyerét. Ujjaiból halványkék fonalak emelkedtek ki, melyeket képes volt gondolataival irányítani. – Ez csábítóan nagy hatalom – mondta. – Elméket tudok ezzel irányítani, és megszállni.
                - Igen – mondta a Sámán elgondolkodva. – Láttam már ilyet. Apámnak, a Bábmesternek hasonló volt – megvonta a vállát. - Ha nem akarsz vele pusztítani, ne tedd.
                Egymással szemben álltak, és a két világ összefonódott. A metropoliszt ellepte az őstermészet, az erdő pedig bioszintetikus édenné változott. Cantharis holdja eltakarta a napot. Elvarázsolva nézték a napfogyatkozást.



Monday, December 22, 2014

Teokrácia VI

Teokrácia

Hatodik fejezet


     Halkan ébredt a metropolisz. A felhőjárók hangtalanul közlekedtek Solaris ablaka alatt, és egy távoli téren a magasba emelkedett az ünnepi totem, nanografikus és okosanyag formák folytonos váltakozása, atomokra hasadása és rematerializálódása, természeti erők párharca vagy földi mesék színésze, mely magához vonzotta az ünneplő embereket.
     - Nem korai? – kérdezte Solaris ébredezve, amikor a fényeket látta. Asszisztense porhüvelyben főzött teát, melyet egy tökéletesen írt, krisztus előtt hatszázban játszódó Kína szimulációjában edzettek készítői Lao-ce mester tudatává, hogy azzal egyesülhessenek a kóbor mesterséges intelligenciák. Az asszisztens megtartja öntudatát, de összefonódik Lao-ce tudatával, aki békésen szendereg egy Álomvilágban, és a marsi valóságot nem úgy látja mint egy valóság ami van, vagy lesz, lehet, vagy egyáltalán kellene lennie, hanem úgy, mint egy érdekes álom.
      - Az ünnepek nincsenek dátumhoz kötve, Solaris. Akkor gyűlnek össze az emberek az ég alatt, ha okuk van rá, nem akkor, amikor kell.
      Solaris a mesterre hunyorított. Kedvelte ezt a jellemet, bár először találkozik vele. Őszinte bölcsesség sugárzott asszisztense porhüvelyéből, és nyugodtság, amit eddig nem érzett androidtól.
      - Te már voltál lent – mondta, és a megértés örömétől mosolyogva ledőlt a kanapéra. Kezének mozdulata beindította a televíziót. Két régi barát beszélgetett a nappali közepén holografikusan kivetítve az ünnepi élményeikről.
       - Nagyon boldog vagyok, hogy megélem ezt a kort – mondta az egyik. Solaris úgy tudta, ő író volt, de nem ismerte a műveit. – Öreg vagyok, de azért még tudom értékelni az életet, és elképesztenek az új fejlesztések. Fél éve volt a harmadik ünnep, ami azért kicsit késett, de azóta a kutatók elképesztő erővel dolgoznak.
     - Igen, de jó ez így? – kérdezte a másik. Solaris mosolygott, amikor látta Dr. Alan Wordsmithet beszélgetni régi barátjával nappalija közepén. – Nekem sokat kell figyelnem az apró részletekre, a társadalmi hullámokra és mostanában történnek zavaró dolgok. Az ünnep azért alakult ki, mert a tudományágat egyenlőtlenül fejlődtek. Bevárták egymás lemaradásait, és termékeiket egyszerre dobták a piacra. Az így befolyó összeg segítségével folytathatták a kutatást, amíg ismét nem forradalmasítják a technológiát. De én úgy látom, mi emberek nem fejlődünk olyan gyorsan, mint a technológia, és könnyen tévútra tévedhetünk, ha forog köröttünk a világ, amíg mi magunkban sem bízunk.
      - Te tudsz valamit amit én nem – hajolt előre barátja. – Köze van ennek az asszisztensedhez? Mesélj, kérlek.
     - Cantharis egy diákját, Solaris Midsummer - Solaris kezével lapozott.
     - Mik vannak most a piacon? – kérdezte. Asszisztense a teát az előttük levő asztalra helyezte. Precíz, de nyugodt mozdulatokkal megfordította saját készítésű agyagcsészéjét, és beletöltötte a forró, gőzölgő italt. Az edényt visszahelyezte az asztalra, majd bólintott, mire Solaris követte.
     - Tea – mosolygott a mester, majd vállat vont. – Még kevés ember beszél róla, és nem találok rá szavakat vagy hasonlatokat. De ez a test, látod, csúcstechnológia. Belülről is azt érzem, hogy ő vagyok.
     A háttérből távoli kolóniák híreiről beszélt a hologram.
     - Ismeretlen eredetű vírus terjed az egyik agrikolóniában. Helyi szakértők vizsgálják, akik nem rendelkeznek élenjáró technológiával, és az ünnep miatt egyelőre senki nem dolgozik az eseten.
     - Tudod milyen jelentést küldtem Wordsmithnek? – kérdezte Solaris. – Azt írtam, hogy egy beteg ember emlékké programozza át a saját sötét, őrült látomásait, és másokba ülteti azokat. Az asszisztens ügyében még nincs haladás. És csatoltam egy két magyarázó emlékemet.
      - Mit nem tudtál leírni? – kérdezte Lao-ce
     Solaris elcsöndesedett, és a tea hullámaival játszott. A hírmondó folytatta.
     - Több mint ötven állattartó került rövid, fél órás kómába véletlenszerűen az állatok közelében. Hatan kórházba kerültek, mert a rémült állatok könnyebb sérüléseket okoztak az ájulás után. Ébredés után… – a hírmondó hezitált. Solaris és asszisztense felkapták fejüket a változásra a hangjában és ritmusában, és az adásra figyeltek. Az alak maga elé meredt egy hosszú pillanatra, és a fejét rázta. – megőrültek – mondta. Nincs rá magyarázat. Semmi egészségtelen elváltozás vagy károsodás, és ébredés után úgy viselkednek, mint tudattalan porhüvelyek. – Hosszú, mély levegőket vett amíg ellazult a válla. – Sajnálom, az én feladatom értelmezni és beszámolni a hírekről, de ezt még senki nem értelmezte, és engem megrémiszt.
     - Hogy mit nem tudtam leírni? – kérdezte Solaris mosolyogva. – Nem tudtam, hogy merre menjek tovább. Elindulok ünnepelni, Lao-ce mester. Készítsd elő magadat mint az én testőröm, a porhüvelyt rád bízom, és ezt – mutatott a hírmondóra, - megoldjuk. – Solaris visszahelyezte a csészét az asztalra, felállt, meghajolt a mester előtt, és kilépett a nappaliból.
     Asszisztense nézte, amíg kilép az ajtón, majd hátradőlt a fotelban és sóhajtott. Visszalapozott az előző adás végére.
     - Végülis – mondta az író, elsötétedett arccal, a földre meredve – a kultusz gondolata létezik. Ezután nem az a kérdés, hogy Hypnos létezik-e a valóságban vagy sem, mert már megteremtődött a gondolatokban. És én nem tudom, hogyan készüljünk fel rá.
     - Balga álom – mosolygott Lao-ce, és kikapcsolta a hologramot. Sokáig élvezte Lao-ce porhüvelyét, és mire lekapcsolódott róla, a vészjósló szavak elvesztették számára fontosságukat.

     A zenelejátszón lenyomott pár gombot, és a felhőjáró digitálisan feltérképezte Solaris lelkiállapotát. Solaris hangtárában végtelen élmény kapcsolódott több évezrednyi zenével, egymáshoz kötve kauzális viszonyban. A szerver összeveti a jelenlegi hangulatot az eddig átéltekkel, és a leghasonlóbbhoz kapcsolt zenét kiemeli a végtelenből, és visszaküldi a felhőjáró hangrendszerébe.
     Solaris elmerült a gondolataiban. Emberi kapcsolatra volt szüksége, megerősítésre és barátságra, mielőtt elmerülhet az ünnepi forgatag emberóceánjában. A kaotikus karnevál gondolata megrémisztette. A megbízások, amiket az évek során elvállalt, általában egy emberre koncentrálódtak, vagy non-humán, aszociális problémák voltak, melyek nem követelték meg a nagyobb embertömegek társaságát. Tudatosan kerülte az ilyen jelenségeket, félt az irracionális, értelmetlen és megmagyarázhatatlan képzetektől, és a tömeg elméje, melyre minden ember egyaránt fogékony, a félelme mindhárom aspektusát megtestesítette. Betegesen kerülte a nagyobb tömegek ölelését. Solaris, kinek az értelem volt az abszolútum, a csordaszellem érintésétől menekült eddigi élete során, és időnként, amikor a helyes döntés az volt, hogy szembeszálljon a félelmeivel, a druidák életére vágyott, akik elszakadtak a fejlődő világtól, és csöndben várták az elmúlást.
     Most az üzenetei között válogatott, és talált egy segélykérést, az agrikolóniák egy távoli lakójától, Ana Mionar egy távoli rokonától, aki az üzenetében röviden összefoglalta a vírus terjedésének eseménysorozatát, férje betegségéig bezárólag, és Solarist kérte, küldjön segítséget a kolóniából a peremvidékre. Megérintette az irányítópanel válasz gombját, és a felhőjáró automata vezérlésre kapcsolt. Hátradőlt, miközben a hajszálereiben ébredező nanodrónok megszakították az érzékszervei kapcsolatát a külső világgal, és egy virtuális valóság szerverre kapcsolódtak.
     A szimulált chatszoba egy erdő mélyén épített vasúti megálló volt. A síneket rég belepte a gaz, és harmat szállt a padra, amin Solaris várt hosszú órákat, melyek a külső világban csupán percek voltak, de az üzenet feladója nem materializálódott. Lemondóan csettintett, és a mozdulattól felébredt. Leparkolt az ünnepség mellett, és kiszállt a felhőjáróból.


     Solaris mélyet sóhajtott, majd elindult az ünnepségre. Emberek töltötték be a teret, minden korosztályból és népcsoportból, kik ugyanarra a hívásra válaszolván érkeztek ünnepelni. A biológiai és fizikai korlátok végleges áttörésének egyre közeledő, jövőbeli hangja magához vonz minden embert, akik boldogan fektetnek be az ünnep alkalmával bemutatott élenjáró csúcstechnológiákba, azzal a tudattal, hogy az elköltött pénz a következő ciklus fejlesztéseinek tőkéjét képezik. Ezért létezik a tudományágak egyenlő ütemű fejlődését segítő Szingularitás Ünnepe.
     Különböző épületek ölelték körbe a ceremóniának helyt adó Rand teret, minden épület a maga saját építészeti különlegességeivel beszélte el, melyik kutatási területnek nyújt menedéket, annak ellenére, hogy belépéskor minden látogató mellé szegül egy ünnepi M.I. kísérő. A kísérők valós időben követték a tér eseményeit, láttak és érzékeltek mindent. A drónokban a metatudat mesterséges intelligencia egy-egy leágazódása segítette az ünneplőket eligazodni a forgatagban.
     - Kevesebben vannak, mint eddig – jegyezte meg némán Solaris a kísérőnek, miután összekapcsolódott a tudatuk.
     - Igen – hangzott a válasz Solaris elméjében. Az M.I. hangja hátterében alig hallható statikus zaj visszhangzott. - Mint minden megállapítást, ezt is számtalan tényező okozza. A Szingularitás Ünnepe váratlanul érkezett, és nem volt elegendő felkészülési idejük a vásárlóknak. A babonák és hiedelmek, amik a társadalomban terjednek most távolságtartóvá teszik az embereket a technológiától. Ettől függetlenül a bevétel eddig megfelel a kutatók elvárásainak.
     - Haditechnológia, virtuális valóság, neurotechnológia és járműipar. Ezeket jelöld be kérlek a térképen.
     Halványsárga fényösvények nyíltak meg Solaris előtt, melyek különböző épületekhez vezettek. Elindult a legközelebb eső felé, egy titáni, gótikus acélcitadellába, melynek láncokból szőtt óriási kapuja felett egy sárkány tekintete érzékelte közeledtét. A kapu kitárult, és Solaris belépett. Az egész épület egy hatalmas csarnokot foglalt magában, melyben sárkányok pihentek és repültek, legendás lények, melyeket a technológia kiemelt az emberi fantázia fátyla mögül. A szárnyaló hüllők közül kivált egy éjfekete sárkány, és leszállt Solaris előtt. Pikkelyei közt csillagzatok és spirális galaxisok táncoltak.
     - Mesterséges intelligencia vezérli őket, nem az emberi akarat – mondta az ember, aki leszállt a sárkányról. Egyszerű öltönyt viselt, és Solaris úgy érezte, látta már valahol. – Állati ösztönök vezérlik őket, hűségesek ahhoz, aki törődik és vigyáz rájuk. Minden sárkány más és más fegyverzetet kapott, ez – simogatta meg a bestiát – a kiberhadviselés mestere. Ha érdekli…
     Solaris elméje máshol járt. Miközben emlékeit kutatta, hol találkozott az emberrel, figyelmes lett egy pihenő, égszínkék sárkányra, melynek szárnyait ugyanolyan villámszerű elektrosztatikus kisülések alkották, melyek apró hajtóműveket szórtak szét a szárny felszínén védőpajzsba burkolva, mint a Sámán szárnyai.
     - Azt a gyönyörű kék sárkányt szeretném – mutatott rá Solaris.
     - Ő egy csodálatos teremtmény – válaszolt az eladó, miközben elővette a sárkányhoz tartozó sípot. – Cantharis de la Cruz inspirálta a modelljét és az erejét, természetesen elektrosztatikus kisüléseket használó fegyvereket építettünk bele. Tényleg csodálatos.
     - Neki lesz. Mármint a Sámánnak. Ajándékba.
     - Ismered őt? – kérdezte az eladó meglepetten, és Solaris szemébe nézett, aki elmélyülten fürkészte a tekintetét.
     - Szeretnék valami esztétikus, de praktikus fegyvert egyszerű önvédelemre – mondta, miközben még mindig az eladó szemeire fókuszált. Akkor rettenetes emlék emelkedett ki tudatalattija sötétjéből, melyet minden erővel próbált eddig elzárni, és az eladó lila, bionikus szemei körül a világ egy pillanatra átváltozott a beavatási szertartássá, ahol ott állt Solaris előtt az eladó, lángoló tekintettel és bőre helyén borotvaéles szürke pikkelyekkel, mint Hypnos egyik manifesztációja a számtalan istenség közül, akik végignézték a szertartást.
     Solaris visszatért a valóságba és hátrálni kezdett az embertől.
     - Küldje el a sárkánnyal együtt – mondta, majd fizetett, a sárkány árának kétszeresét, és kiviharzott az épületből.
      „Mi volt ez?” – kérdezte magától, miközben elnyelte a tömeg. „Az a nő nem csak paranoiás volt, de technofób is. Nem. De. Azért rakta bele az emlékbe ezt az embert, hogy az emberek elforduljanak a technológiától. De miért? Nincs rá oka. Akkor miért? Miért, miért, miért? Mert beteg. Ez nem válasz. De. Csak egy beteg elme képes megálmodni Hypnost, a Világfalót. De miért osztja meg másokkal? Beteg és szadista. Igen, nincs más logikus magyarázat.”
     Mély levegőket vett. A Sámántól tanult légzéstechikákkal szokta nyugtatni magát, amikor az őrület határára téved. Észre sem vette, de a következő utat követte anélkül, hogy tudná, hova vezet. Belépett egy ajtón, és a padlóra szegezett tekintettel kivette zsebéből a cigarettatárcáját, és szájába vett egy szálat.    
     - Szabad? – nézett fel az eladóra, és ereiben megfagyott a vér az emlékből ismerős újabb arc láttán.
     - Ne félj tőlem, Solaris Midsummer – mondta az eladó, és meggyújtotta Solaris cigarettáját. - Te, akit egész életében a megismerés mozgatott, most rettegsz az ajtóktól, amik megnyílnak előtted. Tudom, hogy miért. Tudom, hogy milyen emlékképet láttál, de az az emlék hiányos és érthetetlen.
     - Mi vagy te? – kérdezte összeszorított fogakkal.
     - Én vagyok az emberi fejlődés következő szintje. Én vagyok az, aki létrejöhet egy szabad világban. Azt gondolod, hogy amíg senki nem kezdeményez erőszakot, és az anarchikus kolónia rendje fennáll, az emberiség zavartalanul fejlődhet. Akkor miért rettegsz és taszítod el az evolúció következő lépcsőfokát, Solaris? Miért menekültél el abból a Vatikánból, mely azon a félelmen alapszik, amelyhez te most oly erősen ragaszkodsz? Abba a csapdába esik ismét az ember, melyben évezredekig szenvedett, a vallás és babona csapdájába. Azt gondolod, ha nincs kormány, az ember megszabadul a láncaitól, pedig az ember magát láncolja le azzal, hogy biztonságos, ismerős világot akar egy kiismerhetetlen univerzumban. Ezt nyújtotta nekünk a földi szolgaság, és efelé hajt a félelmed. Az emberi természet része, hogy retteg az ismeretlentől, gondolod te, míg én magam váltam az ismeretlenné, amitől te félsz. A Második Vatikán szervere is ember. A te félelmedet a hit vezérli, nem az ismeret. Az az android is azért lett öngyilkos, mert azt hitte, az emlék, amit te is láttál, minden, amit tudnia kell a véleményalkotáshoz, és az volt a véleménye, hogy az ember természetéből adódóan pusztító és démoni. Mitől tartasz hát, Solaris, a démontól, ami árnyékból tekint rád, vagy az embertől, ami magad is vagy?
     - Az irracionális hit pusztította el a földet, hát ezért félek tőle és gyűlölöm.
     - Mégis, az ember alaptermészete az irracionalitás. Mi az, ami minden emberben benne van? Remény? Szeretet? Gyűlölet? Félelem? Ezek levetkőzhetőek. A közös az álom. Irracionális fantáziavilágok, melyeket nem határolnak szabályok. De tudd ezt, Solaris. Az ember soha nem felelt meg a világ rendjének. A Sámán, Cantharis de la Cruz hozta létre a metafizikai világtengelyt az ember, a kozmikus rend és az evolúciós káosz között. Hypnos, a Világfaló az, aki összeköti az embert saját teremtményével a technológiával, és embert emberrel, hogy megszabadítsa az égi és földi korlátoktól. Spirituális eszme az, ami az emberiséget nem egymástól elkülönített lények összességének, hanem egy, összekötött entitásnak tekinti. A spiritualitás eddig eszme volt, és istenek azok voltak, amik összekötötték az embereket. Most azt mondják isten jár az emberek között, de mi sem vagyunk többek embernél, akik fejlődnek. Miért rettegsz hát létemtől?
     - Mert a puszta léted olyan válaszút elé választja az emberiséget, ami eddig nem létezett. Elfogadhatjuk az isteni létet és megszabadulhatunk az emberitől, vagy maradhatunk halandók, de azzal a választással elpusztulunk. Elragadod tőlünk a technológiát és a fejlődést, mi pedig elsorvadunk és kipusztulunk.
     - Ez az evolúció. Ahogy a lét egyre összetettebbé és fejlettebbé válik, nem elég ünnepelni a szingularitást, hanem magadba kell fogadnod. Az a félelem tart téged fogva, mint amit az első óceáni lény érzett, amikor meglátta a tiszta égbolton táncoló csillagtengert, és képtelen volt felfogni a jelenség puszta létét. Rettegsz, mint őseid a tűztől, és isteni erőnek tartasz, aminek áldozni kell és rettegni tőle. Látod már, miben rejlik az emberi természet? Én nem az eddigi evolúciós rend következő fokozata vagyok, és nem fognak őseim elpusztulni miattam. Érted már, miért egy teokratikus virtuális valóság nyújt menedéket az embereknek? Mert az a vágyott otthonuk. Ezért felügyelem Hénochként a Második Vatikánt, és ezért volt szükség odacsalni a Sámánt, hogy békésen élhessétek meg az álmot, az irracionális világot, ami a lelketek mélyén szunnyad. Te pedig elhagytad azt a világot, és ellenzed ezt. Az álom és a valóság közt ragadtál, Solaris.
     - Miért? – üvöltött Solaris. – Miért kényszerítesz a döntésre? Miért nem élhetünk békésen és nyugodtan? A puszta létezésed arra kötelez, hogy túllépjek az előző életemen, de boldog voltam! Érted? – Megragadta az eladó nyakát és egy kézzel a levegőbe emelte. Mélyen a szemébe nézett, és mély, sötét hangon azt mondta:
     - Tudom, hogy te állsz a vírus hátterében, Hypnos. Be fogom bizonyítani, hogy fenyegetést jelentesz az emberi létre. El foglak pusztítani.
     Érezte a csigolyák tompa roppanását ujjai között, majd elengedte az élettelen testet. Odalépett az egyik kiállított motorhoz, végigsimította a szürke szénszálas vázat, majd hátrafordult. Az eladó már regenerálódott a csonttörésből, és négykézláb kapkodott levegőért.
     - Mit kell erről tudni? – kérdezte Solaris.
     - Olyan – mondta az eladó fojtott hangon, - mint egy kutya. Csak fúziós energiával. Szüksége van a törődésre.
     - Elviszem.
     Az eladó megosztotta az idegkapcsolaton keresztül a szerződést. Solaris hozzácsatolta az kvantumszinten titkosított aláírást, és visszaküldte az összeggel. A motor hajtóműve halkan elindult Solaris parancsára, és felemelkedett. Lassan lebegett ki tulajdonosa mögött a bejáraton. Odakinn Solaris felült a fekete bőrülésre, és ahogy megmarkolta a kormányt, elméje egyesült  a motor virtuális intelligenciájával. Üzenetet küldött M.I. asszisztensének. Kérte, vásároljon be az ünnepen mindent, amire neki nem volt ideje, azután kövesse őt a peremvidékre testőr-porhüvelyben. Az üzenethez csatolta a bevásárló listát, és visszatért a valóságba. Felemelkedett pár száz méter magasságba, majd egy hangrobbanás kíséretében elindult a távoli erdők felé.
     A parancsnok bőrére halványkék, vékony védőmező simult, amely megóvta őt a menetszél haragjától. Zenét indított, és a dallamok reményt ébresztettek haragvó lelkében. Szeme az alkonyaton időzött, az ősi nap fényén és a lila, foszló felhőkön. Gondolataiban utakat látott, melyeket bejárva felszabadíthatja a vatikáni embereket, meggyógyíthatja az ismeretlen vírust és az emberiség elérheti a szingularitást anélkül, hogy önmagát feláldozná a Világfalónak. Üvöltött alatta a motor, miközben elhagyta maga mögött az estét köszöntő város első fényeit.
     Mióta visszatért a Pokolszimulációból, Solaris most először, szívéből és őszintén nevetett. 

Tuesday, December 9, 2014

Teokrácia V

Teokrácia

Ötödik fejezet



     Távol a Pokolszimuláció magjától, ott, ahol a lakosok vágyai és félelmei nem vetülnek ki a külső világra, Cantharis égiháborút idézett, és villámok ezrei ostromolták az Álomvilág szövetét, hogy az meghasadjon, és a hasadás magyarázatot adjon arra, hogy Clark Novaris miért halt meg a valóságban. A vihar hangja a távolból elérte a Második Vatikán főterét, de az első boszorkányégetés áldozatának hosszú üvöltése elnyomta a mennydörgéseket. Nanorobotok bontották le az ember húsát molekuláról molekulára, úgy, hogy az áldozat a lehető legtöbb ideig életben maradjon.
     Raoul és Ana tehetetlenül nézték a gyilkosságot. Köröttük azt suttogták, démon szállta meg az embert, és sötét erők birtokába jutott, amiből egyedül a halál adhat feloldozást. Azok, akik megjárták a belső poklot, és visszatértek a vatikáni életbe, most, miután beleláttak a Sámán elméjébe, áloménjük közelébe kerültek, és erejük felébredni látszott. Nem tudták, hogy a Vatikán egy virtuális valóság, de képessé váltak formálni és uralni azt. Ezért, mondta Hénoch pápa, bűnhődniük kell.
     Amíg a Sámán szentélyt épített a Pokolszimuláció egy elzárt, távoli helyén, a diákok a Vatikánt járták, hogy ébredezőket keressenek. Azok az erők, amiket az álmodó felébreszt, általában nincsenek szem előtt, de az első boszorkányégetés áldozata képessé vált a fákba és virágokba információt ültetni, amit mindenki átvett, aki érintkezett a növénnyel. „A Megváltó köztünk jár” – hallották elméjükben az öreg tölgy árnyékában megpihenő szerelmesek, amikor hátukat a fa törzséhez vetették.
     - Közbelépjünk? – kérdezte Ana.
     - Nem tudom. Azt hiszem, nem jó ötlet, de felforr a vérem, és minden idegsejtem üvölt.
     - Maradjatok – visszhangzott Cantharis hangja tudatukban. – Még nem tudom, mi történik azzal, aki itt meghal, és nem rajtatok keresztül akarom megtudni.
     A távoli vihar lecsendesedett, és a Sámán mély meditációba révedt. Lelke visszatért saját álomvilágának ősfájához, amit a Pokolszimuláció elkezdett másolni. Apró ág bújt ki a földből, és kezdett terebélyesedni, miközben a Sámán, emlékeit átformálta, és a hatalmas világfa képét citadellává formálta, majd kinyitotta a szemét, és ott állt előtte a természet és a képzelet összeolvadásának titáni építménye, az erőd, melynek gyökerei lassan szétterjedtek a Pokolszimulációban, és egészen a mennyekig nyújtózott. Belsejében báltermek, lakosztályok, étkezők, könyvtár és belső park manifesztálódott a Sámán kívánságára.
     Raoul előtt pár méterrel egy fiatal lány állt, aki lángoló haraggal a szemében nézte a kivégzést. Keze remegett a dühtől amikor felemelte, és az ujjaiból kiemelkedő halványkék lasszókat a tér felett lebegő Hénoch pápára irányította. Raoul feloldotta a tudatos izomblokkolást, szemmel követhetetlen gyorsasággal megragadta a lányt, és a lendület erejével belecsapódtak a legközelebbi épületbe, aminek falát lebontották Ana nanodrónjai Raoul első mozdulatának pillanatában, és holografikusan visszavetítette a fal képét, hogy a külső szemlélőnek úgy tűnhessen, mintha eltűnnének azon keresztül.
     - Látott minket valaki? – kérdezte Raoul.
     - Nem. Leköti őket a kivégzés.
     Raoul bólintott.
     - Helyes – nézett az eszméletlen Oana Rainre. – Egy gyilkosság épp elég volt mára.

     A Sámán felismerte, amikor Raoul leemelte a válláról, az eszméletlen lányt, és elmesélte a diákjainak, ki ő. Kérdéseik voltak, melyekre Cantharis, és valószínűleg Oana sem tudott választ adni, és éppen ezért, mondta a Sámán, az egyetlen amit tehetnek az a várakozás és a következő boszorkányégetések megállítása.
     - Egyszerűen vissza kellene mennünk, mint Solaris – mondta Ana.
     - Nektek is megmutatom, hogyan kell.
     - Ne, de az lenne az ésszerű.
     - Én élvezem – mondta Raoul. – Nem így képzeltem, de most úgy érzem, valami nagy esemény részese vagyok, és ezt jobban szeretem, mint vitatkozó kereskedők között rendet tenni otthon. Nem reméltem, hogy lehetőségem lesz valaha ilyen személyesen átélni egy idegen világot, és ennyi mindent tanulni az ember sötét oldaláról, és ezért maradni fogok.
     - Én sem így képzeltem. Sajnálom, azt hittem, esélyetek lesz elvegyülni a vatikáni életben, és nem lesz ilyen szörnyű káosz mindenhol, de azért örülök, hogy nem veszíted el önmagad.
     - Nem szörnyű - mondta Ana, - csak szokatlan. Ahogy ott voltunk a kivégzésen, nagyon furcsa volt tudni, hogy ezek az emberek a szimulációt tartják a valóságnak, vagy nem is furcsa, inkább zavaró. És az, hogy ott voltam közöttük, még inkább zavaró volt.
     - Miért? – kérdezte  Cantharis.
     - Ki nem állhatom a tömeget. Az egyetlen amit még annál is jobban utálok, az a tömeg, aminek része vagyok. És az emberek, Cantharis… - mély levegőt vett. - Úgy viselkednek, mintha megszállta őket valami. Hipnózisban nézték végig a gyilkosságot, ez a lány volt az egyetlen, akiben volt valami emberi. Rettenetes. Én is maradok, szembe kell néznem ezekkel a dolgokkal, hogy milyen lehetnék én is, és tudnom kell, hogyan lehet megváltoztatni.
     Cantharis a helység ablakához lépett, és a Vatikán távoli délibábját figyelve válaszolt.
     - Ez a világ nem olyan, mint ami otthon van, hanem inkább, mint a földi világ volt. Ezek az emberek nem akarnak szabadok lenni, és nem tudnak egymás mellett élni, azért vannak itt, elzárva az emberiségtől, a bányászhajón. Nem azért létezik a teokrácia, mert Hénoch, vagy aki őt irányítja, azt akarja. Együtt álmodják ezt a világot, mert tudják, hogy így a legveszélytelenebbek. Voltam a városban, és láttam nem egy és nem kettő olyan embert, aki nálunk élt a Marson, de el kellett küldenünk a kolóniából.
     - Ilyen volt a Föld?
     - Minden pontján.
     - Istenem – mondta Ana.
     Hosszú csend telepedett a beszélgetésre. Ana és Raoul a Marson születtek, nekik a földi világ hihetetlennek és misztikusan sötétnek tűnt. Most itt van, elrejtve a valóság fátyla mögött, összefonva kitaszított és vándor tudatokat, akik azt választották, vagy akiket arra kényszerítettek, hogy ebbe a Pokolszimulációba meneküljenek a valóság elől.
     - Akkor ki ő? – kérdezte Raoul Oanára nézve. – Azt mondtad, Novaris tanítványa volt, akkor valószínűleg nem marsi kitaszított.
     - Megkérdezzük, ha felébredt – válaszolt Cantharis. - De ha az akaratukon kívül vannak itt… képzeljétek el mit élhetnek akkor át, amikor képessé válnak az elméjükkel befolyásolni a világot. Valóságtagadás és öngyűlölet, azt hiszik magukról, őrültek, és ezért nincsenek még tömeges kivégzések. De csak idő kérdése.
     - Szerencsétlenek – mondta Ana. – Ha kitaszítja őket a valóság, ilyen virtuális világba menekülnek. Leszakadnak az emberiségtől.
     - És miért nem tud erről senki odakint? A Második Vatikánt egy zárt társadalmú bányászhajóként ismerjük, nem egy börtönnek, vagy elmegyógyintézetnek.
     - Azért – sóhajtott a Sámán, - mert eddig teljesen lényegtelen volt, hogy mit csinálnak itt az emberek, aztán meghalt Clark Novaris, és el kellett jönnöm. Így is felbontjuk az eddigi rendet azzal, hogy itt vagyunk. Nem kellene már felébrednie? Raoul, mekkora baja lett?
     - A védőmező megóvta, csak a sokk miatt ájult el.
     Cantharis megfogta a lány csuklóját, és becsukta a szemét. Az elméjében megjelenő biofunkciós térkép az agyat alvó állapotban mutatta, a szimulációra kapcsolódó neuroimplant készenléti üzemmódban pihent, a szívverés egyenetlen és gyengülő volt, a regenerációs drónok pedig passzívan úsztak a véráramban.
     - Valami baj van vele. Álmodik, de közben mintha leállna a szervezete. Rá kellene valahogy kapcsolódnom az álmára hogy elérjem, hogy lássam mi történik, de ahhoz külső szerver kellene.
     - Rá vagyunk csatlakoztatva a vatikáni szerverre, nem? – kérdezte Ana. - Akkor elég, ha abba a tudatállapotba kerülsz, mint ő, és összefonódik az álmotok. Solarissal, ha időt kellett nyernünk az órán, akkor halál közeli állapotban beszélni tudtunk egymással, csak itt lehet hogy tényleg meg fogsz halni.
     - Egyébként is tudnom kell, mi lesz a vatikáni halál után – válaszolt Cantharis. – Nem tudom, mi fog történni, de mindent megtaláltok a kabinom asztalán a naplómban, ha nem jövök vissza.
     Elköszönt, majd leült Oana mellé, lehunyta a szemét, és belépett egy sámáni révedésbe. Mellkasa mozdulatlan volt, és amikor Raoul a pulzusát kereste, semmi életjelet nem érzékelt. A percek lassan teltek, amíg mesterük a halál peremén táncolt egy ismeretlen rémálom-világ legmélyebb rétegeiben. Odakinn egyre erősebb vihar tombolt, Ana és Raoul pedig az ablakon keresztül nézték a villámok táncát.
     Felidézték a délután eseményeit, a boszorkányégetést és Oana Rain képességét, ami kísértetiesen hasonlított Azier de la Cruz bábmesteri fonalaihoz, amivel, a történetek szerint, ezer és ezer ember szemével látott, és háborúkat vívott az emberbábjaival. Az emberiség ezen történeteiről kevesen beszélnek az új világokban és a kolóniákban, tartva attól, hogy valaki felkeresi a világtól elzárt Bábmestert. Elmerülve a legendákban, elvétve gondolva Clark Novaris halálának okára, az emberére, aki elzárta az emberiségtől Azier de la Cruzt, vakon tapogatva a kérdést, miért választotta ki Novaris detektív Oanát tanítványul, és miért taszította a pokolba őt, Raoul és Ana nem látták a halott lány ujjaiból kiemelkedő fonalakat, melyek behatoltak a Sámán koponyájába, és átvették az irányítást az élettelen test fölött.
    
***
     A szokottnál hamarabb köszöntött be az éjszaka a Második Vatikánba. Az utcákon rémálomszerű lények tartottak rendet, amik megszálltak minden tudatot, melyet nem óvott az isteni fény, a csuklyás szerzetesek kezében tartott fáklya fénye, akik járták az éjszakai várost, hogy a lakók, a menethez csatlakozva eljuthassanak biztonságos otthonukba. Az utcák felett az utolsó földi városok sárga fényhálói látszódtak ezer ágban, mely látványa hazug álomban tartotta a vatikániakat, abban a hitben, hogy a Földet nem veszítette még el az emberiség, mint ahogy az éber világban történt.
     A lány, aki szorosan követte a kántáló szerzeteseket, Lucida Anthe jeleket keresett az épületeken vagy a földön, melyek a hittestvérei által kiválasztott helyszínt jelölnék, ahol nyugalomban tudnak beszélni a vatikáni eseményekről, és az ő szerepükről. Változások történtek a város életében az elmúlt napokban, emberek, köztük ő váltak üldözötté, és egymás között a megváltó eljöveteléről kezdtek suttogni, egy jelenlétről, ami felébresztette a bennük szunnyadó erőket, egy létformáról, akinek a puszta létezése megbontja a világok rendjét, valaki, akit Sámánnak neveznek, és közelsége egy szabad jövő képével töltötte el a vatikániakat.
     Egy élénk és valószerű álmukban maguk előtt láttak egy világot, amely mellett a Második Vatikán sötét, középkori pokolnak tűnt. Az álmodók elhatározták, hogy a víziót valóságossá fogják tenni. A tiltott tudományokat ismét tanulmányozni fogják. Művészetből fognak táplálkozni. A hitrendszer, melybe kapaszkodnak, azt vallja, hogy a csodálatot és tiszteletet az a létforma érdemli, amely képes az eddigi törvényszerűségeket megváltoztatva új rendet létrehozni, azt, hogy egy létforma, amely magában hordja a hatalmasság lehetőségét, létezése minden pillanatában megérdemli a tiszteletet és a csodálatot, és végül azt, hogy az ember képes elérni az isteni létet.
      A megnyugtató jelenlét, melyet a megváltó sugárzott az ébredőkre, elhalványult, és Lucida egyre erősödő félelem ölelésébe került. Elveszett a vatikáni éjszakában, és a szerzetesek mögött, leszegett fejjel haladt a fény védelmében. Változó árnyékok követték a kántáló menetet, éhesen várva minden leszakadó prédát, kinek belemászhatnak az elméjébe, hogy szentségtelen gondolatokon táplálkozhassanak, jövőképeken, melyek fel akarják rúgni a világ rendjét, álmokon, melyek el akarják érni Istent. Ezek a gondolatok kezdtek eloszlani a lány elméjéből, és oda, ahol eddig megrendíthetetlen eszmék oszlopain állt Lucida világa, most mindent megrontó árnyékok jutottak be. A rettenetes emlékek, melyek eddig arra inspirálták, hogy segítse az embert levetkőzni démonjait, most megszállták és megbénították. Társait, a hősöket, akik mellett képessé vált szembeszállni a Vatikánnal, és talán Istennel, most embertelen kínok között látta pusztulni. Halk, gyermekkori dallamot énekelt tudattalanul, elfeledkezve minden valóságról, önmagáról, és szokatlan erejéről, mellyel képes volt álmában szeleket irányítani énekével. Kabátját összehúzta, de nem tudatosult benne az egyre maróbb hideg, ami felsebezte kézfejét és arcát. Énekelt, csöndben egy elfeledett dallamot. Körülötte vihar támat, amitől a házak ablakai is megrettentek, és reszkettek, és amikor szembenézett növekvő félelme okával, a ténnyel, hogy a megváltó, Cantharis de la Cruz, kinek eljövetelét várta ő, és sok száz társa, akiket papok, szerzetesek tanítottak titkos könyvtárakban és dolgozószobákban, a Sámán, aki el fog jönni, hogy összekösse a szétválasztott világokat, halott.
     A fáklyák fénye, melyek eddig megóvták a vatikáni éjszaka szörnyetegeitől, egymás után kialudtak a szélviharban, és Lucida Anthe elméjét megszállták a Második Vatikán árnytestű álomdémonjai.


Monday, December 8, 2014

Nonfiktív Horror

(A következõ írás azokat a problémákat boncolgatja, melyek prevalensek és letálisak a magyar társadalomra nézve. Akit jobban érdekel a Teokrácia folytatása, az majd [körülbelül] holnap nézzen vissza, ezt az írást pedig vegye nemlétezõnek.)

Ha nem írok, az elmémet belülrõl kaparja ki a valóság. Eddig nem volt olyan nagy problémám ebbõl, mert reméltem, a Teokráciában elszórt magvak egyszer termékeny talajra lelnek, és ezzel én is részesévé válok az elkerülhetetlenül közelgõ világforradalomnak, de a társadalom jelenlegi helyzetét nem tudom úgy megragadni és a fikciómban olyan mélyen kielemezni, ami számomra kielégítõ lenne, szóval ezen a kis platformon, amit nem erre szánok, kell ezt leírnom.

Én is, mint valószínûleg majd' mindegyik fiatal, gyakran eljátszok azzal a gondolattal, hogy sokkal egyszerûbb lenne az életem, ha a beteg országomból egy egészséges és virágzó világba vándorolnék. De ha az ország, amelybe születtem, korrupt, és a vezetõi büszkén vállalják azt, hogy leszakadunk az emberiség fejlõdõ rétegétõl, miért nekem kellene elmennem, és miért nem azoknak, akik hagyták, hogy ide jusson ez a társadalom? Ha egy olyan világban élünk, ahol a szabadságszeretõ, azaz liberális jelzõ szitokszóvá korcsosult, az a világ nem érdemli meg az életet.

És itt nem egy kis csoport parazitáról beszélek, akik törvényt írtak arról, hogy engem elrabolhatnak és kínzókamrába zárhatnak, ha elszívok egy füves cigit, vagy nem fizetem be a sarcot.

Ez a kollektív bûnösség, amiben mindenki részes, aki nem szólal fel ellene, és nem tesz meg mindent, ami emberileg lehetséges, hogy eltûnjön ez az õrület a föld színérõl. Az illiberális demokrácia nem a pártok és politikusok teremtménye, hanem azé a társadalomé, aki eltûri és éljenzi azt. Igen, elég nagy baj az, hogy egyáltalán létezik vezetõ réteg, de addig szükségünk van rájuk, amíg nem tudunk emberien viselkedni egymással anélkül, hogy a halálfélelem legyen az egyedüli visszatartóerõ a rablástól vagy a gyilkosságtól. De az, aki ahelyett hogy azon dolgozna, hogy elérjük a kívánt szabadságot, eltiporja azt, és jogosnak tekint bármiféle erõszakot, ami nem önvédelem, és nem ellene irányul, egy erkölcsi korcs, egy szörnyeteg, és nincs létjogosultsága semmilyen ember alkotta közösségben.

Egy olyan társadalomban élek, ahol tizennyolc éven keresztül nem hallottam egyetlen egyszer sem azt a gondolatot, hogy bármilyen adónem tolvajlás, és amíg kötelezõ, addig az ember kényszerített a munkára, ami pedig egyenesen rabszolgaság. Túl sokáig nem hallottam azt, hogy bármiféle erõszak kezdeményezése erkölcstelen. De hogyan hallottam volna, amikor a magyar társadalom az erkölcsi relativizmus szennygödrében él.

A trauma, ami kiváltotta bennem a pánikrohamot, amely hatására le kell írnom ezt, az a reveláció, hogy a könyvesboltokban nincs filozófia. Valószínûleg ez semmit sem jelent kedves olvasóimnak, és ezért felháborító. Itt már nincs meg az a kényelmes lehetõség, hogy a politikusokat szidjuk. A gazdaság a vásárlók igényeit elégíti ki, és Magyarországon nincsen igény a helyes emberi viselkedés tudományának megismerésére. A magyar ember nem akarja megtudni az igazságot a világról, mert azzal azok a felismerések járnának, hogy a világ, amiben él, korrupt és hibás, hogy amíg nem az ellenszer, addig a probléma része, és hogy kibebaszott nehéz lesz innen valahogy a modern világ átlag társadalmi szintjéhez felkapaszkodni.

És ezzel csak a felszíni problémákat feszegettem

Thursday, November 27, 2014

Teokrácia IV

Teokrácia

IV. fejezet
Isten Országa

     Mi a rémálom?
     A kérdés megfejthetetlennek tűnt Solaris Midsummer számára. Elméjében régi álmokhoz vándorolt, sötét erdőbe, mely halott barátait rejtette, látta Ana Mionar vírusrágta arcát az üvegfalon keresztül, vagy furcsa, jövőképszerű balesetekhez, amik napokig kísértik az álmodót valószerűségükkel. Nem talált megfogalmazható összefüggést rémálom és rémálom között.
     A Második Vatikánból visszatérve Solarist elnyomta a fáradtság. Aznap, álmában egy kegyetlen szertartáson vett részt. Nanorobotok falták fel szemeit, és üres szemgödrével leírhatatlan gyönyörűségeket pillantott meg, mielőtt a gépek elkezdték felépíteni az új, bionikus érzékszervét. A szertartás alatt békességet és megnyugvást érzett. Elhagyta a félelem, amit az elmúlt pár nap megmagyarázhatatlan, valóságtagadó jelenségei idéztek elő, és minden eddigi eseményt értett a látomás alatt.
     Ismét megszólalt az ébresztő, és Solaris visszatért a valóságba. Elméjében eltervezte a napját és kitörölte a szertartás felesleges emlékét, majd elindult reggelizni. Dohányzott és kávét ivott, amikor egy gyökerek nélküli gondolat fogalmazódott meg elméjében.
     „Rémálom az, aminek nem szabad megtörténnie.”  Az asztalból holografikus monitor jelent meg, amire felírta a mondatot, majd befejezte a reggelit.
     A vatikáni út óta szüksége volt a csendre és arra, hogy a lehető legkevesebb érzéki stimuláció érje. Hiperérzékennyé vált a behatásokra, a fényekre, a hangokra, az emberi mikrokommunikációra. Anélkül, hogy elméje rácsatlakozott volna az asszisztensére, a személyes mesterséges intelligenciára, minden impulzusból annyi információt szűrt le, hogy beleszédült, és lüktető fejfájás gyötörte.
     A kolónia utcáin sétálva elzárta az épületek vizuális élményét, és csak a halvány körvonalát látta az építészeti csodáknak, a spiráloknak és optikai csalódásoknak, amiken keresztül átszűrődött az őszi nap fénye. Az emberek többsége cipőjüket kezükben hordva sétáltak a házak közötti pázsiton, a fák árnyékában.
     Lassított léptein. Szerette volna magába zárni a város szellemét. Mellette egy kisfiú sétált, kinek édesanyja türelmesen válaszolt minden miértjére.
     - Mert boldogok.
     - Mert azok akarnak lenni.
     - Mert más célért nem érdemes bármit tenni.
     - Mert akkor az élet szomorú és borongós kényszer lesz.
     - Mert nem keresik a boldogságot.
     - Mert néha sokat kell érte küzdeni.
     - Mert a boldogság nagyon összetett dolog. Nem csak az a boldogság, amikor nevetsz, hanem az is, amikor minden erődet belefekteted valamibe. Mint amikor létrehoztad azt a kis madárkát, emlékszel? Az sokkal nagyobb boldogság volt, mint a nevetés, igaz?
     Bevonzotta egy tradicionális vásár, kisebb, megunt dolgokkal. Solaris megállt az egyik eladónál, aki felállított egy kisebb könyvtárat az utcán, és a szíve elkezdett hevesen verni. Raoul évek óta vadászott arra az Alapítvány-sorozatra, amit most talált az egyik polcon.
     - Jó választás – mondta az eladó.
     - Ajándék lesz valakinek, aki nagyon fog neki örülni.
     - Hát, tudod, én azért jöttem ki, hogy kezdőtőkét szerezzek a kutatásomhoz, szóval valahol a kettő között megállapodhatunk az árban.
     - Mit kutatsz? – kérdezte Solaris.
     - Álmokat. Mi nem tudunk álmodni, tudod, erre csak a szerves agy képes, de sokan közülünk szeretnének belépni az álomalapú társadalomba. Úgy értem, mi tényleg nem álmodunk elektronikus bárányokkal, de nem tudunk rákapcsolódni az Álomvilágra sem emiatt, és… - elhallgatott, és a cipője orrát nézte.
     - Sajnálom.
     - Nem, semmi, azért vagyok idekint, hogy ezt a problémát meg tudjam oldani.
     - Figyelj – Solaris körbenézett. – Én megveszem az egész gyűjteményt, ha ezzel nem keltünk nagy feltűnést. Nem szeretem a túl sok figyelmet. Ha el tudnád szállítani hozzám, akkor azt is kifizetem, azon az áron, amit te mondasz.
     Az eladó hosszasan bámult Solarisra, aki mosolyogva a kezét nyújtotta. Kezet ráztak, és elköszöntek. Solaris a mögötte lebegő, gömb alakú M.I.-ketrece számításaira bízta a léptei irányítását, miközben szelektált az emlékei között. A feleslegeseket kitörölte, az érzelmi töltettel bíró jeleneteket elraktározta, az esztétikailag értékes élményeket pedig asszisztense árverésre bocsátotta.
     Ezután rácsatlakozott a város információs szerverére az otthoni hírekért. A hálót minden csomóponton ugyanaz a hír tartotta figyelemben: „Dr. Alan Wordsmith asszisztense öngyilkos merényletet hajtott végre teremtője ellen”.
     Solaris végigfutott a kérdéseken, melyekre választ keresnek a polgárok. A sámánkultusz, a Cantharis de la Cruz köré épült racionális hőskultusz követői kétségbeesve keresik a Sámánt, akinek távolléte nem nyilvános. Mások indítékokat keresnek, hogy miért választ magának ilyen kegyetlen véget egy android egy szabad és békés világban, és miért akarná bárki meggyilkolni az embert, aki ezt létrehozta. Összeesküvésekről beszéltek páran, arról, hogy ez a gyilkosság egy eddig rejtett szekta első szárnypróbálgatása.
     Solaris visszatért a tudatos irányításhoz, és belépett a kávézóba. Dr. Alan Wordsmithen és a zenekaron kívül a helység üres volt. Az egész teret körbelengte az jazz, a kávé és a kávézói könyvtár ódon könyvillata. Solaris M.I.-ketrece először látta ezt az időntúli világot, és hosszú percekig felfedezőkörutakat repült. A levegőben táncolt az élőzenére, és végigböngészte a könyvtárat. Solaris helyet foglalt, ő pedig, miután a kávézó minden részét megismerte, a tenyerébe lebegett.
     Dr. Wordsmith a távolba révedt, és játékosan keringette a Jim Beamet a poharában.
     - Minden rendben? – kérdezte Solaris.
     - Persze, csak… mindig furcsának tartottam, hogy a legnagyobb elméket sorra felemészti az őrület. Azt hittem, ha a társadalmat az értelemre építjük, megszűnik ez a probléma, de most… nem értem, hogy mi történik.
     - Az asszisztense egyedülálló eset, nem?
     - Először is ott van Azier de la Cruz, akiből zsoldos lett. Aztán Novaris detektív, aki isten tudja miért, elvonult a Vatikánba miután elzárta Aziert, és öngyilkos lett. Most itt van Cantharis, aki, miután felépítettünk egy édenkertet, most visszatért a pokolba, és attól tartok, ennek nem lesz jó vége. És hallottad miket beszélnek erről a szektáról?
     - Nem érdekel.
     - Pedig érdekes.
     - Mint minden alaptalan teória. Az egyetlen, ami elmondható róluk az, hogy érdekes.
     - Solaris – Dr. Wordsmith mélyen a szemébe nézett. – Szeretném neked adni ezt a nyomozást. Cantharis helyett. Szeretném tudni, miért akart Zemfira, akiben a leginkább megbíztam Cantharis után, meggyilkolni, és miért lett öngyilkos. Minden pénzt megfizetek, ha megkapom a válaszokat.
     Könnyed dallamok úsztak át a kávézón. Cantharis de la Cruz volt a kolónia őrangyala, a védőszent, aki a társadalmat veszélyeztető megbízásokat teljesítette. Most Solaris Midsumeert kérte fel az iskola igazgatója, hogy lépjen rá erre az útra. Solaris egyre erősebben szorongatta az MI-ketrecet. Amikor stresszlabdának használja, a mesterséges intelligencia visszavonul teremtője tudatából, ha összenyomja. Ilyenkor Solaris saját kognitív és érzelmi képességeivel határoz meg egy lehetséges döntést, és amikor elengedi a ketrecet, az visszakapcsolódik a tudatára és szimulál minden lehetséges végkimenetelt.
     - Akkor kezdjük a történet elején, ha kérhetem.
     - Találkozott Cantharissal, és ennyit tudok. Aznap reggel láttam utoljára, azután pedig már csak amikor meg akart gyilkolni. Végignéztem, ahogy darabokra szakad, Solaris. És most már semmit sem értek.
     - Azt az érzést ismerem.
     Solaris felállt, és elköszönt.
     - Várj. Van még valami.
     - Na most ki a nyomozó? – mosolygott Solaris. Dr. Wordsmith egy könyvet nyújtott át Solarisnak, Clark Novaris könyvét, amiben Azierről írt. – Köszönöm.
***
     - Az emberiség nem engedheti meg magának a türelmet, hogy a szebb jövőt várja. Mindig voltak emberek, akik őrizték magukban a tudást és a víziót, hogy új világot építhessenek.
      A zsoldostudós megérintett egy panelt, és a labor plafonjáról leereszkedett egy idegkorona. Tápláló vénái visszanyúltak a terem mennyezet négy sarkáig, és onnan a négy neuronbölcsőbe.
     Maga elé beszélve folytatta.
     - Bármilyen erőt fel kell használnunk az újjászületéshez. Minden árat meg kell fizetnünk, hogy a pusztuló világ hamvaiból újjászülethessünk.
     Azier leült, és fejére ereszkedett a korona. A neuronbölcsőkben villámok ébredtek, ő pedig behunyt szemmel és mozdulatlan arccal tűrte a fájdalmat, amikor a több száz tű átfúrta a koponyáját.
     A Bábmester tudata több száz darabra hullott. Minden tudatszilánk más nanodrón gazdatestére csatlakozott az apró, afrikai faluban. Látta a zsoldosai szemével a hosszú percek múlását, a lakók szemével az esti nyugalmat, érezte a feszültség oldódását az őrökön keresztül, a lassú olvadást, ami a hajnal közeledtekor oldotta el a katonát a posztjáról, vissza a faluba, vissza a családhoz. 
***


      Solaris Midsummer, a városőrség tagja, a de la Cruz zászlóalj parancsnoka visszatért a valóságba, a kolóniai életbe, ahonnan észlelte az első reggeli konfliktust. Amikor hozzáértők beavatkozása szükséges, olyan helyzetekben, ahol minden kiejtett szónak súlya van, a polgárok az őrség tagjait riasztják ahelyett, hogy beavatkoznának. A riasztások számától függően kisebb-nagyobb csomópontok jelennek meg a térképen, az őrség tagjai pedig elvegyülve az emberek között járják a kolóniát pontról pontra.
     Régi kapcsolatokat és emlékárusokat akart megkeresni. Az ügy egy zárt és áthatolhatatlan gömb volt az elméjében, amin rések után tapogatott. El akarta felejteni az egészet addig, amíg nincs egy biztos kiindulópont.

     - Én a Földön születtem – kiabálta mérgesen az egyik fél. – Láttam mire képes egy vallás a saját szememmel!
     - De annak a kornak vége! – kiáltotta a másik.
     - Akkor miért imád itt mindenki egy de la Cruz nevű megváltót? Nem látja senki, hogy semmit sem fejlődik az emberiség?
     Solaris közbe akart lépni, de kíváncsi volt a vitájukra, és amíg nem volt jele a fizikai erőszaknak, nem volt szükséges beleavatkozni.
     - Nézzen már körbe, ember! A Marson vagyunk. Ha maga földi, tudja jól, milyen volt ott. Ez csak egy gyilkossági kísérlet volt, emiatt nem fog mindenki fegyvert ragadni.
     - Igaza van – nyugodott le az első. – Sajnálom, hogy kiabáltam.
      Solaris sokáig állt még ott, miután a tömeg eloszlott, tudatában a megmagyarázhatatlan öngyilkosság reakcióba lépett a vallással, és meghasadt a misztérium üvegbúrája. Nem ismerte társadalma vallásait és legendáit, de több szimulációs emlék tört felszínre benne, amiben extatikus mámorban úszó vallási fanatikusokkal és öngyilkos merénylőkkel találkozott.
     Lekért minden információt a jelenlegi vallásokról asszisztensétől. Vallásos androidok után kutatott, és a sámánkultusz változatait, leágazásait tanulmányozta. Az egyik ilyen volt a Hypnos-kultusz, amiről a szóbeszéden kívül semmit nem lehetett tudni. A nap fele elmúlt, amikor Solaris visszatért a valóságba a vallásokról szerzett újféle tudással, és Melita Arches nevével, akiről azt beszélték, kilépett a szektából.
     Solaris egy erdőszerű parkban várt rá, egy csendes és magányos rengetegben valahol a város szívében. Lila és fehér virágok nőttek a magas fák tövében.
     - Maga személyesen ismeri a Sámánt, parancsnok? – kérdezte Melita, miután Solaris elmesélte, miért keresi a Hypnos-kultuszt. Az emberek ritkán látták a Sámánt, és ha az emlékek nem járnának emberről emberre, Cantharis csak legenda és mítosz lenne. Solaris átadott pár emléket a Sámánról cserébe információért a Hypnosimádókról.
     - Ők is tisztelik a Sámánt, de számukra Hypnos, az álomisten az a lény, ami összeköti őket, nem Cantharis. A céljuk az, hogy visszavonhatatlanul összekapcsolják az embert a technológiával és az álomvilággal.
     - Akkor ők ilyen beteg fanatikusok?
     Melita megállt, és háttal Solarisnak a virágokat nézte.
     - Ők betegek, Solaris parancsnok, ők a kolónia egyetlen pusztító entitása, és ha sokáig rejtve maradnak, nem csak magukat fogják tovább pusztítani, hanem mindenkit. Biztos vagyok benne, hogy Dr. Wordsmith asszisztense miattuk tette, amit tett, szegény lélek.
     - Maga biztonságban van?
     - Igen, én ismerem őket.
     - És én hogy találom meg őket?
     - Hamarosan ott lesznek mindenhol. Orvosok, tanárok, szakácsok, akármik lehetnek, és belénk ültetik az egyik beteg implantjukat. Már építettek műveleti központot és saját szimulációs szervert.
     Egy emléket adott át Solarisnak, a Hypnos-szekta beavatási szertartását. Istenek vették körbe a parancsnokot az emlékben. Egyszerű embernek tűntek, de az emlék magába foglalta a tudást, hogy ezek a lények túllépték a homo evolutis szintjét, a technoself, a neohumán szintjét, és valami olyan létet értek el, amit még istenek kezébe sem adott az emberi elme.
     Egy kollektív tudat kötötte őket össze, minden istenség a tudat egy végtagja, minden végtag különféle erők birtokosa volt. Solaris az Álomvilágban érezte magát, körbevéve felébresztett áloménekkel, a képzelet határmezsgyéin megszületett energiákkal, de ez a valóság emlékképe volt, benne materiális áloménekkel.
     Solaris félelem nélkül körbenézett. Minden istenség üres szemgödrökkel tekintett vissza rá. Ez volt Hypnos, az álomisten ezer porhüvelye.
     Solaris Midsummer megrészegülve attól a boldogságtól, amit az eddig érthetetlen események megértése okozott letérdelt Hypnos előtt és elfogadta a beavatást.
      

Sunday, November 16, 2014

Teokrácia III

Teokrácia


Harmadik fejezet:
Pokol

     Bűnben fogantak között járta Cantharis de la Cruz a Második Vatikán utcáit. Elméje ízlelgette a kérdést, hogy miként tudná eltépni a hívőket rángató láncokat.
     A virtuális ország halkan sodródott az űrben, magába fogadva minden éber tudatot.
     Cantharis diákjai a hajóban várták a reggelt, hogy felfedezhessék a Vatikánt a napfény védelmében. Meditációt tanultak az éjszaka a Sámántól, és már képesek voltak a rémálom-természetű Pokolszimuláció vízióit egységes világként látni, és józan elmével láttak neki megérteni ezt az Álomvilágot. A tudatuk mélyén még mindig kísértette őket egy megfoghatatlan érzés, és egy gondolat, ami az érkezés óta próbált megfogalmazódni, hogy ez a világ a valóság, melyet eddig kerestek.
     - Ilyenkor táplálkozik – mondta nekik Cantharis. – Nappal biztonságban vagytok, mert a lakók tudata hozzászokott a szimulációhoz. Éjszaka, amikor a vatikániak álmodnak, a szimuláció nagyon élénken tanul és kísérletezik. Így képes fenntartani önmagát.
    
     Céltalanul bolyongott Cantharis a városban, abban reménykedve, hogy valami jel el fogja árulni, melyik volt Clark Novaris otthona. Egy házőrző kutya ugatása kísérte lépteit. Megállt, és a kutya is elhallgatott, velük együtt pedig az egész város teljes csöndben pihent.
     Minden alvó házból érezte az információáramlatot, mely a szimuláció magját táplálta a föld mélyén.
     A Sámán belépett egy kapualjba, melyből furcsa békességet érzett. Ódon tölgyajtó várt rá, melyre vörössel anarcho-punk jelet festettek. Mosolygott, és benyitott a sötét folyosóra.
     A tér anyagából folyton változó vándorbotja emelkedett ki, melynek belsejében sötétkék lángok gyúltak. Elindult a csigalépcsőn és ujjával szórakozottan végigkövette a falfestményt.
     Novaris halála óta először engedélyezte a teljes kommunikációt idegrendszere és annak érzelmi központja között, és amikor belépett a lakásba, a feltörő érzelemhullámok egy szívroham erejével kínozták. Benyúlt fekete, kopott szövetkabátja zsebébe, és kivette a búcsúlevelet. A pecsét hangtalanul megtört Cantharis érintésétől.
     Lassan olvasta, miközben végigjárta a szobát. Végighúzta ujjait a könyveken és a polcokon, aztán sokáig nézett az alvó városra. Majd összehajtotta a levelet és elővette a mellékelt fotót, melyen Clark Novaris püspök őszintén, utoljára mosolygott Oana Rain mellett, aki fekete szövetkabátban, mély és sötét tekintettel nézett a Sámánba.

     Örökség… A levél szavai sokáig visszhangzottak Cantharis gondolatai között. Azier öröksége, a beültetések és a leláncolhatatlan Álomvilág egész életében kísérteni fogják. Novaris öröksége megrémisztette.
     A levélben leírta a Vatikán működését, és azt, hogy megmagyarázhatatlanul terjed a szimuláció hatásköre, amit képtelen volt megállítani.
     Cantharis kilépett a lakosztályból, le a lépcsőn, és miután bezárta az ajtót maga mögött, hátrafordult. Odalépett az ajtóra festett jelhez, és végighúzta mutatóujját a jel függőleges tengelyén, miközben az ujjából ébredő perzselő hő átalakította a jelet valami mássá, ami halványan élt az emlékeiben.
     Abban a pillanatban jelenlétek százai hasították át Cantharis kognitív védelmi rendszerét, és lángoló kardokként hatoltak érzékeibe. Száz és száz pokoljárta lélek fonódott össze a Sámán tudatával, hogy álmaikat egy pillanatra abból építhessék, és öntudatra ébredhessenek a Pokolszimulációban.
     Aznap éjjel százezer álmodó látogatta meg a marsi kolóniát, ahol a félelem árnyéka nélkül létezhettek, és reggel, ébredéskor szörnyű honvágy gyötört számtalan vatikáni lelket.
***
     Oana érezte, ahogy a kés Novaris püspök erejével átfúrja a mellkast és felnyársalja a szívet, kettétöri a gerincoszlopot és óvatos repedéssel átlyukasztja a neuronbölcsó kristályfalát.
     A keze rettenetesen remegett. Oana már képes volt ennyire mozgatni. Az első pár száz esetben még a szemét sem uralta. Sikoltott, és behunyt szemmel érezte a padlón a holttest puffanását.
     Hallotta az ajtót áttörő démonok ugatását. Akkor, a számtalanul sok gyilkosság óta először, villám hasított a Vatikánba földrengető erővel. Kinyitotta a szemét, és mélyen a pokolkutya üres szemgödreibe nézett. Rettegés fogta el. Őt, aki eddig remélte, hogy évezredek múlva megállíthatja a gyilkosságot, most az ismeretlen és kiszámíthatatlan változások sorozatától való félelem táplálta. Ujjaiból világoskék fonalak jöttek létre, melyek egybeolvadtak Rain vágyaival, és belefúrták magukat a démon agyába.
     „Gyermekem” – visszhangzott egy távoli hang a lány elméjében, amikor a fonalak összekapcsolták a két tudatot. Darabokra szaggatta a lény agyát. Nem számolta a másodpercek múlását, de tudta, hogy az idő végre visszanyerte folytonosságát.
    
     Oana ébredező tudatába visszatért a valóság, és a gyász. Clark Novaris öngyilkos lett. Magzatpózban hagyta a figyelmét visszatérni az álomba, ahol legalább volt magyarázat a halálra, bármennyire érthetetlen és kegyetlen is az. A jelenben csak a temetés várta.
      Az álomképek rettenetesek voltak. Látta, ahogy meggyilkolja a püspököt újra meg újra, míg végül… az álom elhalványult és elfoszlott.
     Tenyerébe hajtotta arcát, és ujjaiból apró, halványkék fonalak hatoltak elméjébe, melyek megállították az álom összeolvadását, és élete minden éber pillanatát kimerevítették, míg Oana végigsétált a végtelen emlékfolyosón. Számtalan világévet eltöltött minden pillanatnál, míg végül megértette őt, Oana Raint, aki most öntudatra ébredt a Pokolszimulációban.
    
***
     Raoul Seoc figyelemmel hallgatta a hosszú magányból visszatérő Solaris Midsummert, aki ismertette vele és Anával a Vatikánról szerzett megértéseit. Visszaemlékezett első találkozására ezzel a lángoló zsenivel, aki másfél óra egyedüllét után tökéletesen megértette a Pokolszimuláció működését.
     Raoul pár évvel idősebb Solarisnál. Először a Sámán óráján találkoztak, egy furcsa, pusztuló világ végső összeomlásakor.
     Solaris, az árva fiatal, aki akkor került az iskolába, békésen figyelte a szimuláció lakóit. Furcsa emberek, az egyikük lepihent a vasúti síneken, és azt mondta: „Olyan kellemes most itt.” Midsummer végignézte, ahogy a vonat áthajtott rajta.
     Egy magasabb épület tetején üldögélt, és azon gondolkodott, vajon miért törik magukat a társaik másokért, amikor látta, hogy egyik diáktársa belép az épület bejáratán, egy hatalmas ember, bőrén izomerősítő implantokkal, és kíváncsiságtól vezérelve fölállt, hogy találkozzon vele.
     Raoul teljes tudatában annak, hogy álmodik, elméje teljes kapacitásával kereste a világégés túlélőit . Három napja kezdődött a katasztrófa, ami valós, emberi testben töltött időre átszámítva körülbelül negyed óra volt.
     Első találkozásukkor Raoul pár irodai munkásnak segített kijutni az épületből.
     - Miért csinálod ezt? – kérdezte Solaris. Ez csak egy álom, azok pedig álomemberek, akik a valóságban sem érnek semmit.
     - Ezt – nézett fel Raoul – nem tudhatod.
     - Dehogynem, itt halhatatlan vagyok.
     Raoul olyan sebességgel lépett oda és nyársalta fel az öklére Solarist, hogy a fiú csak ébredéskor fogta fel, mi történt.
     - Akkor én pedig halhatatlanabb.         
     Solaris felébredt. Cantharis forró teával köszöntette ismét a való világban. A teremben néma csend, mindenki maga elé nézve merengett az álmán, majd lassan elkezdtek beszélgetni az élményről. Midsummer többször kereste Raoul tekintetét, aki negyed órával később ébredt fel, és a beszélgetésben csak adatokkal, tényekkel vett részt.
     Az elkövetkezendő napokban Raoul felkereste Solarist, és éjszakába nyúlóan beszélgettek. Solaris megtanulta az álomjárás alapjait idősebb társától, alámerült tudatalattijába és megtalálta azt a fegyvert, amit használni fog a kollektív Álomvilágban. Ez volt a megszokott eljárás azok között, akik a szimulációs órákra jártak. Álomidőben mérve akár évszázadokat is eltölthetnek ott, amíg meg nem találják a számukra tökéletes eszközt.
     Legtöbbjük olyan szoros kapcsolatot épít ki az álomtestükkel, hogy a való világban egyre erősebb elvonási tünetek kezdik el őket gyötörni, ami csak akkor múlik el, miután megépítik az eszközeiket a való világban is.
     Solaris kezében szorongatta az egyetlen fegyvert, amire szüksége volt, egy tenyérnagyságú stresszlabdát. Rég nem szenvedett ilyen vereséget, és rég nem érezte ezt a haragot. Régi emlékek ölelésében próbált megnyugodni. Raoullal abban az emlékben, melybe menekült, már évek óta jó barátok voltak. Kiegészítették egymást álmaikkal és gondolataikkal.
     - És Bob Marley tudod miben halt meg? – kérdezte dühösen Solaris. – Rákban. És tudod hogyan?
     - Úgy, hogy fejbe lőtték – válaszolta Raoul tényszerűen.
     Nevettek. Ez egy pillanatra csillapította Solaris haragját.
     - Nem – folytatta, ismét komolyan. – A lábujja volt rákos, de vallási okokból nem engedte, hogy amputálják, így szétterjedt. És pont ez a vallás, basszameg!
     - Pont ez! – ismételte Raoul. – Amelyik felemelte! „Végülis nekem adtad a lelkedet, de hát…” - nézett a nem-létező órájára.
     Solaris kilépett az emlékből, mosolygott, nagy levegőt vett, majd nekikezdett.
     - Oneirológiailag a három világ között folytonos kommunikáció zajlik. A Sámán az, aki összeköti a személyes álmot a személyes valósággal egy kollektív álomban, ahol a saját álmainkat reális szabályok között próbálgathatjuk.
     Itt, a Vatikánban, egy úgynevezett Belső Pokol élményt hoznak létre, egy kicsavart személyes álmot. Az álomélményt beépítik egyfajta érzékmegvonásos alvásparalízisbe, amiből csak úgy képesek kitörni, ha felébresztik az áloménjüket.
     Ebből az álomból visszaébrednek a Vatikánba, ami számukra a nagybetűs valóság, álomaddikciótól szenvedve. Ami ezek után történik, az meg nem teljesen világos, de valószínűleg így termelik a bányászokat. Nem tudom, az minket most nem érint.
     - A bányászatot gépekkel is képesek lennének elvégezni, ahhoz nem kell emberi erőforrás – mondta Raoul.
     - És mi van azzal? – Ana a letakart vászonra mutatott.
     - Azon – mondta Solaris – sokat gondolkodtam.
     Zsebéből elővett egy tégelyt, melyben két fehér kis kapszula volt. Gondolatmagvaknak nevezték ezeket a Marson. Idegi alapú információhordozók, melyek az agyba ültetnek hatalmas mennyiségű információt, melyek akkor emelkednek ki a használó emlékezetéből, amikor találkozik az információ valamelyik részével, egy ismeretlen szó definíciója, vagy egy teória neve hallatán megjelenő komplex elemzés és bizonyítás. Ezt a tanulási módszert elvetették, amikor az Álomvilágon belül végtelen időre tettek szert.
     Raoul és Ana bevették a kapszulákat, majd érezték Solaris érzelemátviteli felkérését. Pupillájuk kitágult, és fejük erőtlenül valamelyik irányba dőlt. Az üzenet elsöprő reménytelenség és félelem érzelmi hálója volt, minden emocionális árnyalat hozzáhorgonyozva elképesztően sok információhoz, adathoz és elmélethez, melyek közül egyik sem magyarázta a festmény érthetetlen megjelenését.
     Az élményt Solaris építette föl, mivel szavakban képtelen lett volna megfogalmazni az utat, melyet bejárt miközben meg akarta érteni a rettenetes festmény pszichológiai vagy metafizikai forrását. A másik kettő tudata mérhetetlen mennyiségű adatot lapozott át, majd visszatértek a valóságba.
     - Azzal – mutatott Solaris a vászonra – akkor járnánk a legjobban, ha elégetnénk és kitörölnénk az emlékét.
     - Vagy tápláljátok inkább azt, mint a Vatikánt – Cantharis az ajtóban állt. – Srácok. Lesz itt egy háború. Ha haza akartok menni, akkor vigyétek vissza, és akasszátok ki valahova. Vagy maradhattok, viszont akkor nem biztos, hogy túléljük.
     Solaris visszatért a Marsra.


     Egy hosszú délutánig mindenki csendben gondolkodott. Lassan feldolgozták az események jelentését, majd ismét beszélgettek. Cantharis elmesélt mindent, ami aznap történt, Ana és Raoult pedig egyre inkább reményt vizionáltak.
     Este, amikor a Vatikán aludni készült, Cantharis teát főzött és vacsorát készített, miközben Raoulnak mesélt a sámáni képzésről. Ana belépett, és egy darabig hallgatta a történetet a világtengelyről és a pszichedelikus utazásokról.
     - Minden rendben? – kérdezte tőle a Sámán.
     - Igen. Csak mostanában egyre furcsábbak a dolgok, mintha direkt nem láthatnám az értelmüket. Például ez is – mutatott a készülő vacsorára. – Az emberek már rég nem sütnek, de te mégis.
     - És szerinted miért?
     - Mert egy nagyon furcsa ember vagy, Cantharis de la Cruz.
     Raoul és Ana nevetett, de a Sámán elgondolkodott.
     - Igazából ja. De gondoljatok bele abba, hogy mit is jelent embernek lenni. Ezt elveszi tőlünk a technológia. Ti még diákok vagytok, de az Álomvilágban évezredeket leéltetek. A tudomány eltörli az emberi korlátokat és a kényelmetlenségeket, de ezzel el fogunk veszíteni mindent, ami emberivé tesz.
     - Úgy beszélsz, mintha technofób lennél – mondta Ana.
     - Pedig igaza van. A beszédet is már csak megszokásból használjuk. A dédunokáink már halhatatlanok lesznek, és utána pedig ki tudja, galaxisokat fognak tintaként használni.
     - Jó, akkor az ember eléri a vágytalanságot, mi azzal a baj? – kérdezte Ana miközben teát töltött magának.
     - Ez egy fertőzött vágytalanság – mondta Cantharis. – A nirvána nem egyenlő azzal, hogy az ember képes minden vágyát teljesíteni azonnal. Egyébként az az én ayahuasca teám.
     - Akkor én is kérek – Raoul két bögrébe töltött a főzetből, és az egyiket Cantharisnak nyújtotta. Leültek a padlóra és folytatták a beszélgetést, miközben várták, hogy a tea ihatóra hűljön.
     - Kissé úgy érzem, mintha az emberi lét nem illene a világ rendjébe – folytatta Ana. – Persze lehet, hogy mi vagyunk a kozmosz élenjáró szerves technológiája, de… nem tudom.
     - Az ember furcsa lény – mondta Raoul. – Talán természetéből adódóan. Az egyedüli intelligencia a világegyetemben, és valamiért nem követi a kozmikus szabályokat. Kiszakadni a körforgásból, függetlenné és szabaddá válni mindentől, tápláléktól, levegőtől, anyabolygótól, és mindent a technológiával helyettesítünk.
     - Igen – válaszolt Cantharis, - de nézzetek rám. Én igazából már egybeolvadtam a technológiával, és nem olyan szörnyű így – belekortyolt a teába, Ana és Raoul követték.
     - A mai tudomány még nem tökéletes – mondta Ana. – De amikor születésünktől fogva rendelkezni fogunk minden tudással, képesek leszünk túlélni bárhol, vagy nem tudom, párhuzamos világok között fogunk ugrálni, ha nem tetszik a döntésünk következménye, és képesek leszünk minden létező tudatra egyszerre rácsatlakozni, akkor hova fog tűnni mindaz, ami miatt reggelenként felébredünk?
     Hosszan hallgattak, miközben a tea hatóanyagai működésbe léptek.
     - Evolúció… - mondta Raoul. – Nem akarok istenné válni.
      

Thursday, November 6, 2014

Teokrácia II

Teokrácia


Második Fejezet
Eljövetel

Írói megjegyzés:
Elnézést szeretnék kérni a fejezetben felbukkanó ellentmondások miatt, és az egész II. fejezet összecsapottságáért. Számomra ez még csak vázlat, és a végső lezáráson kívül nem tudom, merre megy a történet. Most olyan események jelentek meg, amiket eddig nem említettem, viszont amíg végig nem haladok az egész könyvön, már nem fogok visszanyúlni hogy a jelenlegi eseményekhez viszonyítsam. Remélem senkit nem kedvtelenítek el ezekkel az apróbb hibákkal, amiket első könyvem írásakor elkövetek.
<3

Ana és Solaris egymást szorosan átölelve aludtak. A szokottnál erősebben kapaszkodtak egymás pizsamájába. A halk, összehangolt légzésükön kívül semmi sem hallatszott, miközben a Sámán cirkálója, távol a Marstól, átúszott a sötét űrön.
     - Ébren vagy? – kérdezte Solaris. Érezte mellkasán, ahogy a lány bólint. – Ana, én… - elhallgatott.
     - Én is érzem. Már tegnap éreztem az órán.
     Sokáig hallgattak. Hosszú órák teltek el mióta lefeküdtek aludni, de furcsa érzések kísértették az éjszakát. A diákok az órán különös jelenlétről beszéltek, és arról, hogy úgy érzik, mintha valaki figyelné őket, amit Solaris a vatikáni díszlettel és egyszerű képzelgéssel magyarázta, de ismét érezte.
     - Félek – törte meg végül a csendet. – Ha lehunyom a szemem, szörnyű rettegés fog el. Próbálom azzal magyarázni, hogy az utazás miatt, de.. megbénít.
     - Ne aludj el, Solaris.
     - Álmodtál valamit?
     Ismét bólintott.
     - Láttalak téged, Raoult és Cantharist egy folyosón. Beszélgettünk, majd hirtelen elvágtad a Sámán torkát. Ő mélyen a szemembe nézett, miközben tovább beszélt. Nevettetek. Vérözön folyt a sebből, és olyan tágra nyílt, hogy kiszakadt rajta az egész koponyája, aztán megfordult, én pedig láttam belülről az arcát, amit mintha mindig tartott volna a csont. Aztán pókok jelentek meg, egy elölről, egy hátulról, és visszaszőtték a csontot és a bőrt, én pedig azon gondolkodtam, hogy miért nem érzek semmit eközben.
     Solaris elmélyedt a gondolataiban, mint mindig, amikor nem talált válaszokat. Elválasztotta a tényeket a külvilágtól, majd összekötötte azokat a lehetségessel. Ezzel a módszerrel mindig képes volt megérteni az őt körülvevő világot egyedül, segítség nélkül.
     - Te mit tudsz az álmokról? – kérdezte Anától.
     - Nem sokat. Olvastam azokat a tanulmányokat, amiket Cantharis említett, tanultam a sámánizmusról és kísérleteztem növényekkel, de az álmokról nem sokat. Senkit nem érdekelnek. A Sámán előtt ez egy magányos világ volt.
     - Vannak olyanok, akik megálmodják a jövőt – mondta Solaris.
     - Igen, de az valamiféle emlékzavar.
     - Nem, vannak emberek, akik emlékeznek az álmukra, aztán válik valóra. Az emlékeikben van a jövő – felült, majd nagyobb lelkesedéssel folytatta. – Vannak elméletek, de nem mélyedtek bele a tudósok. Ha egyszer megértjük, használhatjuk is, de az álomjárás elterjedésével ez lehet hogy eltűnik. Mit tudsz a sámánizmusról?
     - Pszichedelikus spiritualitás. A sámánok begombázva beszélgettek a szellemekkel és halottakkal. Nyilván, csak a tudatalatti kivetülésük, de azért érdekes. Ezek a szerek az agyunk álmodó régióit használják. A sámánok vezették a törzseket, és a szellemektől kaptak útmutatást és jövendölést.
     - Jövendölést – Solaris undorodva ismételte a szót. – A vallásokat azért találták ki, hogy könnyebben irányíthassák az embereket.
     - Igen, én is bejárok az órákra, tudom. De csak tegyük fel, hogy ezeknek a legendáknak van valami alapja. Lehet, hogy tényleg voltak olyan vízióik, amikor ébren jött egy ilyen deja vu álom.
     - Jó, de a jövőképek, amiket most álmodnak az emberek, nagyon specifikusak. Beszélgetések szóról szóra, ugyanott megtörténnek, vagy sosem látott filmjeleneteket álmodnak meg.
     - És mi történik, ha megváltoztatnak ilyenkor valamit?
     Solaris vállat vont.
     - Káosz. Semmi. Belezavarodnak, vagy emlékhurokba kerülnek. Ilyenkor nem tud nyugton maradni az ember.
     Ana hosszan hallgatott, majd suttogva megszólalt.
     - Sol. Mikor halt meg Novaris püspök?
     - Tegnap este hatkor.
     - És… - megremegett a hangja. – Mikor volt a Sámán órája?
     Midsummer elméje sikoltott és háborgott. A szabályok eltűntek, és semmi nem kötötte össze a kósza tényeket a valósággal, ő pedig távolról nézte, ahogy a világképe összeomlik, aztán válaszolt.
     - Délelőtt tizenegykor.

***

     Raoul fáradtan ébredt. Legalább tíz órát aludt, és úgy érezte magát, mintha napok óta le sem hunyta volna a szemét. Csöndesen, a gondolataiba merülve öltözött fel, és indult el a konyhába egy kávéért.
     Reggeli közben olvasott, nem a papírkönyvekből, hanem digitálisan, cikkeket és elveszett könyveket. Kvantumfizikáról olvasott, régi, elfeledett teóriákról, amik úgy gondolták, hogy a világok párhuzamosan léteznek egymás mellett, és egymással kölcsönhatásba lépnek. Misztikusok könyveit olvasta, akik más emberek álmaikban jártak.
     Aztán emlékben visszatért a saját álmához. Érezte, ahogy a Sámán álmot jár. Olyan volt, mintha minden, ami egykor létezett volna, Cantharis lépései nyomán emlékké halványulna.
     - Összefolyik az álom és a valóság – mondta magában. Rántottát készített, és megterített Anának és Solarisnak, majd tálcát fogott, és egy bögre kávé mellett elindult a Sámánhoz a reggelivel.
     Csendben hallgatta a hajó ébredő hangjait, a radar disszonáns csilingelését amit a környező bolygókról olvas le, a hajtómű tompa, egyenletes zúgását, és a falakból szűrődő csendes zongoraművet.
     A Sámán mélyen aludt a sötét szoba másik oldalán. Az egyetlen fényforrást a bejárattól balra levő íróasztal, és a fölötte levő tábla ősi, kék ledfénye adta. A táblán földi újságcikkek tucatjai voltak kivágva, feltűzve és egymással nagyon sok szálon összekötve. Raoul lerakta az asztalra a reggelit, majd elkezdett olvasni.
     A cikkek legalább százötven évre visszamentek, a Föld egyre gyorsabb pusztulásáig. Egymás után következtek a kivágások katasztrófákról, napkitörésekről, megmagyarázhatatlan természeti csapásokról, és a politikáról.
     „A társadalom elfordul a tudománytól” hirdette a főcím. A cikk össze volt kapcsolva egy távolabbival, ami az első zsoldostudósok megjelenéséről szólt, akiket forradalmakban és háborúkban alkalmaztak, ez pedig egy másikkal, amely írója hosszan és részletesen írt a Bábmesterről, Azier de la Cruzról, és neohumán gyermekéről, akit most Clark Novaris detektív nevel föl.
     Raoul tekintete a Sámánt kereste a sötétben, aki rövid, erőteljes lélegzetvételekkel aludt, és érthetetlen álomnyelven suttogott. Ismét érezte álmának azt a kísértő érzését, a Sámán mindent elnyelő jelenlétét. Szeme végre hozzászokott a sötéthez, és Raoul Seoc egy sötétkék bionikus szempár halvány fényét látta Cantharis ágya felől.
     Félelmében kilépett a szobából és bezárta az ajtót, aztán sietve indult el. Ana Mionar sikolya járta be a folyosót.
     - Raoul! – Solaris a háta mögül szólította. – Merre van?
     - Nem tudom, a Sámánnál voltam.
     - Basszameg. – mondta és elindultak a hang irányába. – Pár órája elvonult festeni, mert nem tudtunk aludni.
     - Ti is éreztétek? – kérdezte Seoc. – Mintha összefolyna az álom és a valóság, nem értem mi történik.
     Befordultak a raktárba, ahol Ana állt vászna előtt. Az új festményre nézve végigfutott a hátukon a hideg és a falig hátráltak, hipnotizálva a rettenetes rémképtől, ami eléjük tárult.
     A fekete vásznon, a világűr csillagszőnyegén megszakadt a valóság szövete, és egy démoni lény arca emelkedett ki. Üres, fehér szemgödrét és üvöltésre nyíló száját formátlan, folyton változó, sötét anyagból szőtt, hálószerű bőrfelület vette körül, mely szemei és szája peremén fogszerű tüskéket növesztett.
    

***

     Cantharis remegve ébredt. Szíve úgy kalapált, hogy a Sámán beleszédült, miközben agya feldolgozta a környező valóságot. Kilépett az ágyból és az asztal felé menet felvett egy pulóvert, ami a földön hevert. Megreggelizett, megfogta a bögre kávét és elindult megköszönni a rántottát.
     A folyosóra kilépve visszaemlékezett az álmára, ami most a szeme előtt valósult meg. Megfordult, és a konyha felé indult, tudatában azzal, hogy Solaris félbehagyott reggelijén kívül senkit nem fog ott találni. Növekvő haraggal lépett vissza a szobába. Emlékezetéből kiemelkedett egy álomkép, amelyben épp a jelenlegi helyén állva kérdezte magától: „Mi a fasz…”
     - Mi a fasz… - suttogta maga elé az időhurokba zárt Sámán. Mély levegőt vett és kitisztította az elméjét. Nem volt ébren, mert képtelen volt kitörni az emlékspirálból. Nem aludt, mert a világ körülötte nem volt rémálom. Furcsán otthon érezte magát.
     Az asztalhoz lépett, és félresöpört mindent, amit a vezérlőpultra pakolt, aztán megérintett egy gombot, és a hangja bejárta a cirkáló minden pontját, ahogy a diákjait a szobájába hívta.

     Rettenetesen néztek ki. A kialvatlanság és a félelem eluralkodott rajtuk, és önkívületlenül mesélték el az utazás eddigi eseményeit. A Sámán végighallgatta őket, majd azt kérdezte:
     - Mit tudtok a Vatikánról?
     - A pápa felvásárolt egy bányászhajót, ahova áttelepítették a Vatikánt – mondta Solaris. – Teljesen elzárt társadalom. 
     - Az előző Vatikán kulturális mintájára, de új technológiával építették, és hallottam valamit az igazságszolgáltatásukról – tette hozzá Ana.
     - A Pokolszimuláció – folytatta Raoul. – Valami beteg világba taszítják az embereket, és kiölnek belőlük minden emberit.
     A Sámán bólogatott.
     - Igen, és nem. A Pokolszimulációt apám készítette, és igen, az volt a cél, hogy csak a bénító félelem maradjon az emberben, hogy könnyen irányítható legyen. De egy valamiben tévedtek. Nincsen város azon a bányászhajón. A Vatikán maga a Pokolszimuláció. – széttárta a kezét. – És boldogan fogad minket.
     A cirkáló óvatosan landolt a Második Vatikán kikötőjében, miközben a diákokat átjárta az Álomvilág ismerős érzése, az öntudatra ébredés teremtő ereje.