Wednesday, October 29, 2014

Ecce Mors



A temetés, mint a nagyvilág minden eseménye, egészen hétköznapi volt. A vendégek fabrikált emlékeket osztottak meg egymással, és a hazugságokon keresztül mindenki hitte, hogy ismét egy csodálatos ember került egy szebb világba.  
A férj szótlan volt. A vendégek sajnálattal szóltak róla. "Nagyon nehéz lehet az ilyet elviselni." - mondták. "Milyen jó, hogy nem velem történik." - gondolták. 
Néha egy-egy vendég történeteket mesélt a férjnek, hátha az édes, hazug relikviák visszarántják a gyászolót a valóságból, vissza az emberek közé. 

-Tisztán emlékszem az utolsó mondatokra, amiket váltottunk - mondta a feleség egy barátja, mielőtt szép és üres bölcsességek hagyták el a száját.
-Én is. - mondta a férj, mielőtt visszaemlékezett az előző estére, amikor bekopogott a fürdőszobába, hogy most hamar lefekszik.

-Egy anya megérzi az ilyesmit. - küszködött a könnyeivel az anyós.- Te is biztos érezted, nem?
-De. -Az emlék ellenállás nélkül emelkedik ki. A férj némán füleli a másik szobából kiszűrődő álmokat, miközben öltözik.

-Boldog volt, és mindenki szerette. Inkább tűrte, ha bántják.
-Igen. - válaszolt a férj. Az aznapi vacsora íze és a szerető parfümje összeolvadva táncoltak érzékei peremén.

A gyászmenet gyertyái előcsalták a téli est szellemeit. A gyászolók közelebb bűjtak egymáshoz. Száraz szemeiket illemtudóan törölgették, miközben reszkettek a fagyos félelemtől. 
A férj némán sétált a koporsó mellett, és szótlanul nézte, ahogy a koporsót ellepi a föld. Oldalán a szerető sírdogált, meghatódva a szerelem szabadságától, és rettegve annak a sorsától, akiért imádkoznak.


No comments:

Post a Comment