A temetés, mint a nagyvilág
minden eseménye, egészen hétköznapi volt. A vendégek fabrikált emlékeket
osztottak meg egymással, és a hazugságokon keresztül mindenki hitte, hogy ismét
egy csodálatos ember került egy szebb világba.
A férj szótlan volt. A vendégek
sajnálattal szóltak róla. "Nagyon nehéz lehet az ilyet elviselni." -
mondták. "Milyen jó, hogy nem velem történik." - gondolták.
Néha egy-egy vendég történeteket
mesélt a férjnek, hátha az édes, hazug relikviák visszarántják a gyászolót a
valóságból, vissza az emberek közé.
-Tisztán emlékszem az utolsó
mondatokra, amiket váltottunk - mondta a feleség egy barátja, mielőtt szép és
üres bölcsességek hagyták el a száját.
-Én is. - mondta a férj, mielőtt
visszaemlékezett az előző estére, amikor bekopogott a fürdőszobába, hogy most
hamar lefekszik.
-Egy anya megérzi az ilyesmit. -
küszködött a könnyeivel az anyós.- Te is biztos érezted, nem?
-De. -Az emlék ellenállás nélkül
emelkedik ki. A férj némán füleli a másik szobából kiszűrődő álmokat, miközben
öltözik.
-Boldog volt, és mindenki
szerette. Inkább tűrte, ha bántják.
-Igen. - válaszolt a férj. Az
aznapi vacsora íze és a szerető parfümje összeolvadva táncoltak érzékei
peremén.
A gyászmenet gyertyái előcsalták
a téli est szellemeit. A gyászolók közelebb bűjtak egymáshoz. Száraz
szemeiket illemtudóan törölgették, miközben reszkettek a fagyos félelemtől.
A férj némán sétált a koporsó
mellett, és szótlanul nézte, ahogy a koporsót ellepi a föld. Oldalán a szerető
sírdogált, meghatódva a szerelem szabadságától, és rettegve annak a sorsától,
akiért imádkoznak.
No comments:
Post a Comment