Wednesday, October 29, 2014

Teokrácia: Prológus

Teokrácia


Prológus
Kárhozat

     Élete végső napján Oana Rain álmában ismét az édenkertet járta. Egekbe nyújtózó üvegtornyok tetejéről tekintett le a városra, a felhőkarcolók tetején virágzó parkokra, az eget a földdel összekötő űrfelvonók pilléreire, az épületek között cikázó felhőjárókra és a főtérre, ahol emberek ezrei gyűltek össze, hogy tűzzel és tánccal búcsúztassák a napot.
     Egy szebből a valós világra ébredés könnyen kettéhasíthatja a lelket. Egyszerre menekülni a valóságtól és távolodni a vágyottól. Az ébredő tudat minden idegszálával küzd azért, hogy még egy percet láthasson az álomvilágból, de az álom kitaszítja a hűtleneket, az emlékei lassan elhalványulnak, és csak az üresség utáni honvágy érzete marad.
     Az okosanyag-padló jelzést küldött a lakást irányító intelligenciának ahogy Oana kilépett az ágyból. A padló kellemesen felmelegedett, a konyhában már készült a kávé és a reggeli. A nappali városra néző ablaka visszahúzódott a keretébe, és a falak tompa, lassú zenét játszottak. Templomtornyok fénylettek a felkelő napfényben, és fölöttük, a kék égen még halványan látszott a titáni Föld, ahogy az utolsó ott élő emberek az éjszakai város fényhálójának védelmében álmodtak az űrről és a jövőjükről.
     Ledőlt a kanapéra, és a forró takaróba gubózódva a padlón heverő könyvért nyúlt. A vaskos, vén kötet kellemesen kényelmetlen párnának bizonyult ahhoz, hogy a reggeli várost éberen csodálhassa.
     A geomagnetikus viharoktól óvó burok alatt lassan felépültek az első bárányfelhők. A holografikus kivetítő alulról felfelé teremtette meg a földhöz hasonló vizuális atmoszférát. A felhők között hatalmas reklámarcok és hirdetések jelentek meg. „Kezedben a Megváltás”. Fehér galamb képe jelent meg, csőrében egy szál búzával, alatta a név: „Vatikáni Kutatóintézet”.
     Hénoch pápa hangja dörgött a mennyekből:
     „Messze van az Úr az istentelenektől; az igazaknak pedig könyörgését meghallgatja.”
     Oana Rain nem volt arisztokrata, sem forradalmár. Mestere, Clark Novaris püspök megtanította, hogyan ismerje fel a megrontott szavakat, és hogyan szűrje ki azokat tudatából. Azóta sötétnek és némának érzi a várost. Az egyedüli igazság a lüktetés, a motorok zúgása, a keringési pálya, a bányák tompa dübörgése és az álom.
     Mestere mesélt a régi földről, a marsi kolóniákról, a szabad világokról. A feketepiac félévente egyszer megnyílik a Második Vatikán kikötőjében, általában azelőtt, mielőtt Hénoch pápa vagy az Első Életűek isteni áldást kapnak.
     Az Első Életűek a kiváltságos fiatalok, akik életüket bűn nélkül élik. Azok, akik vétkeznek Isten szava ellen a Gonosz szabad prédájává válnak, mert Isten elfordította róluk tekintetét.
     Clark püspök feltárta az Isteni Tekintet valódi természetét is. Az Első Életűekre lepelként hulló, és őket oltalmazó halványkék fényburok életük minden pillanatáról jelentést küld a pápának, aki a vatikáni főtemplom tornyai között, a Mindent Látó Szemből irányítja a birodalmat.

     Oana Rain nem volt arisztokrata, sem forradalmár. Ő Első Életű, az ezzel járó szabadság privilégiumával. Látogathatta a feketepiacot, az egyetemen tanulhat és szabadon járhatja a várost, de a valóságot propaganda nélkül látni számára is tiltott. Ez ragadja el a pokolba a legtöbb fiatalt.
     Rain a feketepiacon találkozott először Clark püspökkel, aki aztán felhívta a lányt a lakosztályába, és összezúzta a valóságát. A papi arisztokrácia a törvény és a megfigyelés felett áll, így a lakosztály is, ami ott történik csak a felszenteltre és vendégeire tartozik.
     A harangok világrengető dübörgése kiszakította a lányt a merengésből, és emlékeztette őt arra, hogy ideje reggelizni.

***

     Egyre kevesebb ember járta a Második Vatikán utcáit. A legtöbben egyedül éltek, gyermekkori barátaikat, szerelmeiket, családjukat már elragadták a Pokolba. Sokakban élt a késztetés, hogy Isten törvénye ellen cselekedjenek, hogy még egyszer viszontláthassák szeretteiket. Kevesen tették.
     Imájukba merülve élik az életüket az Első Életűek, imádkozván Hénoch pápához, hogy bocsássa meg szeretteik bűneit. Néha az ima meghallgattatott, és a bűnös lélek ismét a Vatikán utcáit járhatta. Némán, leszegett fejjel, álmatlanul éltek azok, akik visszatérhettek, mielőtt véget vetettek életüknek.
     Oana fel-alá sétált Clark püspök bejárata előtt. Az üres utcák és terek a pánikroham és az elmebaj határára taszították. „A városok nem erre lettek teremtve.” – ismételte magában, és ismét csengetett. Az ajtó barokk csigalépcsősorra tárult.
      A márványon kopogó lépések visszhangja bejárta a magas lépcsőházat. Rain végighúzta ujját a festményen, ami a földszinttől a püspök lakásáig kísérte a vendéget túlvilági képeivel, keresztül a poklon, az édenkerten és a mennyországon. Kettőt kopogott, majd benyitott az ajtón.

     Akkor látta Rain először a püspököt hivatali talárja nélkül. Clark püspök felsőtestére fekete nanofonállal szőtt védelmi mellény feszült, minden egyházi személy alapfelszerelése és belső önvédelmi rendszere. Az anyag ráfeszült a püspök izomzatára, amit Clark művészien kidolgozott nyolcvanéves korára. Fekete nadrágot és bőrbakancsot viselt, hosszú, hófehér szakállát szórakozottan simogatta, miközben tekintete a gardrób tartalmán ugrált.
     Végignézett a tanítványán, majd hümmögött, és tovább válogatott.
     - Nem keresed az összhangot, Oana. – szólt köszönés helyett. – Egyre feljebb építkezel, de a magasabbra mászol, a távolabb kerülsz a gyökereidtől.
     - Nincs családom, Clark püspök, és nincs múltam, amire építkezhetnék. – nézett maga elé a nő.
     - Te miről beszélsz?
     A két tekintet egymás tökéletes tükörképe volt. Mindketten teljes értetlenséggel néztek a másikra.
     - Te miről beszélsz? – törte meg a csendet a tanítvány.
     - A ruhádról.
     Oana tekintete végigfutott fekete csizmáján, aminek csak az orra lógott ki hosszú, világoskék szoknyája alól, sötétbarna felsőjén, az ezüst nyakláncon és a fehér sálon.
     - Nincs is vele semmi baj. – mondta, és összehúzta hosszú szövetkabátját, eltakarva mindent a fekete csizmán kívül.
     A püspök csodálattal nézett a nőre.
     - Így! Pont így!
     Felállt, és kivett a gardróbból egy sötétvörös talárt. Hátat fordított a nőnek, aki még látta, ahogy a nanofonalak eleresztik az izomzatot és visszavonulnak az acélövbe, felfedve a püspök hátát. A gerincoszlopon, egészen a tarkójáig halványkéken izzott a neuroimplant-sín, amely tarkóján balra és jobbra ágazott, a vállán keresztül a karok irányába.
     A beültetés mindkét oldalán a teljes hátfelületen hegek százai vésődtek Clark püspök porhüvelyébe, és lángoltak a majdani szent hátán, mint a múlt bűneinek örök lenyomatai.
     Mosolyogva fordult vissza, vörös talárja a térdéig ért. Mellkasán, a fekete nanofonálból szőtt mellény fölött ezüstkereszt lógott, kesztyűje fekete, a tenyeréből az ujjakig halványkék fény szűrődött ki.
     Odalépett a tanítványához, miközben a városra néző ablakon keresztül apró drón repült be. Átkarolta Raint és a drónra néztek, melynek objektívszeme lustán pislogott.
     - A mi világunkban is érdemes megörökíteni néhány pillanatot. – szólt a püspök. - Nem pislogtál?
     - Esélyem sem volt.
     Clark püspök nevetett, és a képet nézegette, amit a gép három példányban helyezett az asztalára.
     - Helyes, helyes. – odanyújtott egy képet a tanítványának. – Kicsit úgy érzem, mintha kétszemélyes családdá nőttük volna ki magunkat, nem tudom, te hogy vagy ezzel.
     Oana mosolyogva válaszolt, miközben a fotót nézegette.
     - Nekem a tudás a családom, Clark püspök. Ezt tőled tanultam.
     - Az otthonom. – helyesbített a mester. – Az otthon a világ, a család a lakói. És még mindig azt mondom, az ember igenis megteremtheti a világát és annak lakóit. Ha bejárja előtte a pokol összes bugyrát. Képletesen. Egyébként ma nem tudunk sokáig beszélgetni, hív a… - a püspök az íróasztalára meredt.
     - Kötelesség? Tettvágy? Természet?
     - Nem... azt hiszem a semmi...
     A püspök csöndben elrendezte az asztalát, a szétszórt és rendezetlen kéziratok százait bedobta a kályhába, a tollakat és íróeszközöket a fiókba rakta, a holografikus kivetítőre ráhelyezte a Bibliát. Az egyik fotót borítékba csúsztatta, majd a püspöki gyűrűvel lepecsételte. Vörösen izzó rúnaként égett bele a zár, ami csak a címzettnek nyílik fel.
     A drón elnyelte a levelet és békésen kilebegett az ablakon.
     - Mi volt az?
     - Levél egy távoli barátnak. Egyszer talán találkozol vele.
     - Értem. – Oana úgy érezte, a püspök nem akar vele beszélni ma reggel, de kitartott. – Szóval reggel olvastam.
     - Hogy tetszik?
     - Nem értem, miért kell hatszáz oldalon át olvasnom egy rablógyilkos magánéletéről. Legalább történne valami közben.
     - Miért nem érdekel? – kérdezte a mester őszinte érdeklődéssel.
     - Mert elég szenvedő embert láttam már magam körül, ha menekülök akkor előlük akarok, nem beléjük.
     - Értem. Érdekes, hogy az irodalom sokkal nagyobb hangsúlyt fektet az ember gyarlóságainak leleplezésére. Már rég tudjuk, milyen az emberi lét legalja, de hol a felső határ? Odüsszeusz? John Galt? Krisztus? Buddha? Harry Potter? Természetes a jó, a rosszat pedig magyarázzuk, pedig a valóság épp az ellenkezője.
     Jártál már a vatikáni függőkertben? Azt hiszem, az ember magát teremti meg. Legalábbis a sorsát, minél tudatosabban, annál hatalmasabbra. Vagy fordítva, minél tudattalanabbul élsz, annál mélyebbre ásod a sírgödröd. Az ember az egyetlen, aki képes a világot a saját képére formálni, mégis... Sokszor olyan embereket teremtettek az írók, akikben egy csepp életvágy sem munkálkodott.
     - Akkor én miért olvassam? – kérdezte Rain.
     - Azt hittem te meglátod, amit én nem. De néha lelkeket akarunk látni a sötétben, pedig nincs ott semmi, csak köd. – a püspök közben elrendezte a könyveit, bezárta a szekrényeket, és egy százéves iPodon elindította Hans Zimmer Auroráját. Nekitámaszkodott az asztalához, szemben a tanítványával, és így folytatta:
     - Tudod te milyen árat kell majd fizetned azért, hogy megszabadulhass a Vatikánból? Azt fogod kívánni, hogy inkább élhess a Pokolban az örökkévalóságig, de végig fogod járni az utat. Szabad leszel, de az oda vezető úton mindent meg fogsz ismerni, ami ellened létezik.
     - Tudom.
     - Tudod, hogy mindent el fogsz veszíteni, ha tovább akarsz haladni?
     - Tudom.
     - És így is be akarod járni az utat?
     - Igen.


     A püspök megfogta az asztalon heverő levélvágó kést és odalépett a tanítványhoz. Kezébe nyomta, majd két kezében szorítva Oana Rain kezét, és benne a kést, a püspök mélyen beledöfte azt a saját szívébe, átfúrva egészen a gerincéig.
     Rain tehetetlenül nézte végig az eseményeket. A valóság első hullámai akkor érték el az elméjét, amikor a püspök forró vére a tenyerén keresztül ömlött a padlóra. A sikolya betöltötte az egész épületet.
     A lépcsőházban már közeledtek a pokolkutyák a vérszagra. Oana magához ölelte Clark püspök élettelen testét.
     - Sajnálom… - Az árnydémonok szétszaggatták az ajtót.
     - Sajnálom… - A kutyák leterítették a nőt. Veszett csaholásuk és mélykék bionikus szemük látványa álomszerű tévképzetnek tűnt.
     - Sajnálom… - nézte végig a gyilkos a vérösvényt, amit a holttestől húzott bakancsa, miközben a sátán vérebei a Pokolba vonszolták.

No comments:

Post a Comment