Thursday, November 27, 2014

Teokrácia IV

Teokrácia

IV. fejezet
Isten Országa

     Mi a rémálom?
     A kérdés megfejthetetlennek tűnt Solaris Midsummer számára. Elméjében régi álmokhoz vándorolt, sötét erdőbe, mely halott barátait rejtette, látta Ana Mionar vírusrágta arcát az üvegfalon keresztül, vagy furcsa, jövőképszerű balesetekhez, amik napokig kísértik az álmodót valószerűségükkel. Nem talált megfogalmazható összefüggést rémálom és rémálom között.
     A Második Vatikánból visszatérve Solarist elnyomta a fáradtság. Aznap, álmában egy kegyetlen szertartáson vett részt. Nanorobotok falták fel szemeit, és üres szemgödrével leírhatatlan gyönyörűségeket pillantott meg, mielőtt a gépek elkezdték felépíteni az új, bionikus érzékszervét. A szertartás alatt békességet és megnyugvást érzett. Elhagyta a félelem, amit az elmúlt pár nap megmagyarázhatatlan, valóságtagadó jelenségei idéztek elő, és minden eddigi eseményt értett a látomás alatt.
     Ismét megszólalt az ébresztő, és Solaris visszatért a valóságba. Elméjében eltervezte a napját és kitörölte a szertartás felesleges emlékét, majd elindult reggelizni. Dohányzott és kávét ivott, amikor egy gyökerek nélküli gondolat fogalmazódott meg elméjében.
     „Rémálom az, aminek nem szabad megtörténnie.”  Az asztalból holografikus monitor jelent meg, amire felírta a mondatot, majd befejezte a reggelit.
     A vatikáni út óta szüksége volt a csendre és arra, hogy a lehető legkevesebb érzéki stimuláció érje. Hiperérzékennyé vált a behatásokra, a fényekre, a hangokra, az emberi mikrokommunikációra. Anélkül, hogy elméje rácsatlakozott volna az asszisztensére, a személyes mesterséges intelligenciára, minden impulzusból annyi információt szűrt le, hogy beleszédült, és lüktető fejfájás gyötörte.
     A kolónia utcáin sétálva elzárta az épületek vizuális élményét, és csak a halvány körvonalát látta az építészeti csodáknak, a spiráloknak és optikai csalódásoknak, amiken keresztül átszűrődött az őszi nap fénye. Az emberek többsége cipőjüket kezükben hordva sétáltak a házak közötti pázsiton, a fák árnyékában.
     Lassított léptein. Szerette volna magába zárni a város szellemét. Mellette egy kisfiú sétált, kinek édesanyja türelmesen válaszolt minden miértjére.
     - Mert boldogok.
     - Mert azok akarnak lenni.
     - Mert más célért nem érdemes bármit tenni.
     - Mert akkor az élet szomorú és borongós kényszer lesz.
     - Mert nem keresik a boldogságot.
     - Mert néha sokat kell érte küzdeni.
     - Mert a boldogság nagyon összetett dolog. Nem csak az a boldogság, amikor nevetsz, hanem az is, amikor minden erődet belefekteted valamibe. Mint amikor létrehoztad azt a kis madárkát, emlékszel? Az sokkal nagyobb boldogság volt, mint a nevetés, igaz?
     Bevonzotta egy tradicionális vásár, kisebb, megunt dolgokkal. Solaris megállt az egyik eladónál, aki felállított egy kisebb könyvtárat az utcán, és a szíve elkezdett hevesen verni. Raoul évek óta vadászott arra az Alapítvány-sorozatra, amit most talált az egyik polcon.
     - Jó választás – mondta az eladó.
     - Ajándék lesz valakinek, aki nagyon fog neki örülni.
     - Hát, tudod, én azért jöttem ki, hogy kezdőtőkét szerezzek a kutatásomhoz, szóval valahol a kettő között megállapodhatunk az árban.
     - Mit kutatsz? – kérdezte Solaris.
     - Álmokat. Mi nem tudunk álmodni, tudod, erre csak a szerves agy képes, de sokan közülünk szeretnének belépni az álomalapú társadalomba. Úgy értem, mi tényleg nem álmodunk elektronikus bárányokkal, de nem tudunk rákapcsolódni az Álomvilágra sem emiatt, és… - elhallgatott, és a cipője orrát nézte.
     - Sajnálom.
     - Nem, semmi, azért vagyok idekint, hogy ezt a problémát meg tudjam oldani.
     - Figyelj – Solaris körbenézett. – Én megveszem az egész gyűjteményt, ha ezzel nem keltünk nagy feltűnést. Nem szeretem a túl sok figyelmet. Ha el tudnád szállítani hozzám, akkor azt is kifizetem, azon az áron, amit te mondasz.
     Az eladó hosszasan bámult Solarisra, aki mosolyogva a kezét nyújtotta. Kezet ráztak, és elköszöntek. Solaris a mögötte lebegő, gömb alakú M.I.-ketrece számításaira bízta a léptei irányítását, miközben szelektált az emlékei között. A feleslegeseket kitörölte, az érzelmi töltettel bíró jeleneteket elraktározta, az esztétikailag értékes élményeket pedig asszisztense árverésre bocsátotta.
     Ezután rácsatlakozott a város információs szerverére az otthoni hírekért. A hálót minden csomóponton ugyanaz a hír tartotta figyelemben: „Dr. Alan Wordsmith asszisztense öngyilkos merényletet hajtott végre teremtője ellen”.
     Solaris végigfutott a kérdéseken, melyekre választ keresnek a polgárok. A sámánkultusz, a Cantharis de la Cruz köré épült racionális hőskultusz követői kétségbeesve keresik a Sámánt, akinek távolléte nem nyilvános. Mások indítékokat keresnek, hogy miért választ magának ilyen kegyetlen véget egy android egy szabad és békés világban, és miért akarná bárki meggyilkolni az embert, aki ezt létrehozta. Összeesküvésekről beszéltek páran, arról, hogy ez a gyilkosság egy eddig rejtett szekta első szárnypróbálgatása.
     Solaris visszatért a tudatos irányításhoz, és belépett a kávézóba. Dr. Alan Wordsmithen és a zenekaron kívül a helység üres volt. Az egész teret körbelengte az jazz, a kávé és a kávézói könyvtár ódon könyvillata. Solaris M.I.-ketrece először látta ezt az időntúli világot, és hosszú percekig felfedezőkörutakat repült. A levegőben táncolt az élőzenére, és végigböngészte a könyvtárat. Solaris helyet foglalt, ő pedig, miután a kávézó minden részét megismerte, a tenyerébe lebegett.
     Dr. Wordsmith a távolba révedt, és játékosan keringette a Jim Beamet a poharában.
     - Minden rendben? – kérdezte Solaris.
     - Persze, csak… mindig furcsának tartottam, hogy a legnagyobb elméket sorra felemészti az őrület. Azt hittem, ha a társadalmat az értelemre építjük, megszűnik ez a probléma, de most… nem értem, hogy mi történik.
     - Az asszisztense egyedülálló eset, nem?
     - Először is ott van Azier de la Cruz, akiből zsoldos lett. Aztán Novaris detektív, aki isten tudja miért, elvonult a Vatikánba miután elzárta Aziert, és öngyilkos lett. Most itt van Cantharis, aki, miután felépítettünk egy édenkertet, most visszatért a pokolba, és attól tartok, ennek nem lesz jó vége. És hallottad miket beszélnek erről a szektáról?
     - Nem érdekel.
     - Pedig érdekes.
     - Mint minden alaptalan teória. Az egyetlen, ami elmondható róluk az, hogy érdekes.
     - Solaris – Dr. Wordsmith mélyen a szemébe nézett. – Szeretném neked adni ezt a nyomozást. Cantharis helyett. Szeretném tudni, miért akart Zemfira, akiben a leginkább megbíztam Cantharis után, meggyilkolni, és miért lett öngyilkos. Minden pénzt megfizetek, ha megkapom a válaszokat.
     Könnyed dallamok úsztak át a kávézón. Cantharis de la Cruz volt a kolónia őrangyala, a védőszent, aki a társadalmat veszélyeztető megbízásokat teljesítette. Most Solaris Midsumeert kérte fel az iskola igazgatója, hogy lépjen rá erre az útra. Solaris egyre erősebben szorongatta az MI-ketrecet. Amikor stresszlabdának használja, a mesterséges intelligencia visszavonul teremtője tudatából, ha összenyomja. Ilyenkor Solaris saját kognitív és érzelmi képességeivel határoz meg egy lehetséges döntést, és amikor elengedi a ketrecet, az visszakapcsolódik a tudatára és szimulál minden lehetséges végkimenetelt.
     - Akkor kezdjük a történet elején, ha kérhetem.
     - Találkozott Cantharissal, és ennyit tudok. Aznap reggel láttam utoljára, azután pedig már csak amikor meg akart gyilkolni. Végignéztem, ahogy darabokra szakad, Solaris. És most már semmit sem értek.
     - Azt az érzést ismerem.
     Solaris felállt, és elköszönt.
     - Várj. Van még valami.
     - Na most ki a nyomozó? – mosolygott Solaris. Dr. Wordsmith egy könyvet nyújtott át Solarisnak, Clark Novaris könyvét, amiben Azierről írt. – Köszönöm.
***
     - Az emberiség nem engedheti meg magának a türelmet, hogy a szebb jövőt várja. Mindig voltak emberek, akik őrizték magukban a tudást és a víziót, hogy új világot építhessenek.
      A zsoldostudós megérintett egy panelt, és a labor plafonjáról leereszkedett egy idegkorona. Tápláló vénái visszanyúltak a terem mennyezet négy sarkáig, és onnan a négy neuronbölcsőbe.
     Maga elé beszélve folytatta.
     - Bármilyen erőt fel kell használnunk az újjászületéshez. Minden árat meg kell fizetnünk, hogy a pusztuló világ hamvaiból újjászülethessünk.
     Azier leült, és fejére ereszkedett a korona. A neuronbölcsőkben villámok ébredtek, ő pedig behunyt szemmel és mozdulatlan arccal tűrte a fájdalmat, amikor a több száz tű átfúrta a koponyáját.
     A Bábmester tudata több száz darabra hullott. Minden tudatszilánk más nanodrón gazdatestére csatlakozott az apró, afrikai faluban. Látta a zsoldosai szemével a hosszú percek múlását, a lakók szemével az esti nyugalmat, érezte a feszültség oldódását az őrökön keresztül, a lassú olvadást, ami a hajnal közeledtekor oldotta el a katonát a posztjáról, vissza a faluba, vissza a családhoz. 
***


      Solaris Midsummer, a városőrség tagja, a de la Cruz zászlóalj parancsnoka visszatért a valóságba, a kolóniai életbe, ahonnan észlelte az első reggeli konfliktust. Amikor hozzáértők beavatkozása szükséges, olyan helyzetekben, ahol minden kiejtett szónak súlya van, a polgárok az őrség tagjait riasztják ahelyett, hogy beavatkoznának. A riasztások számától függően kisebb-nagyobb csomópontok jelennek meg a térképen, az őrség tagjai pedig elvegyülve az emberek között járják a kolóniát pontról pontra.
     Régi kapcsolatokat és emlékárusokat akart megkeresni. Az ügy egy zárt és áthatolhatatlan gömb volt az elméjében, amin rések után tapogatott. El akarta felejteni az egészet addig, amíg nincs egy biztos kiindulópont.

     - Én a Földön születtem – kiabálta mérgesen az egyik fél. – Láttam mire képes egy vallás a saját szememmel!
     - De annak a kornak vége! – kiáltotta a másik.
     - Akkor miért imád itt mindenki egy de la Cruz nevű megváltót? Nem látja senki, hogy semmit sem fejlődik az emberiség?
     Solaris közbe akart lépni, de kíváncsi volt a vitájukra, és amíg nem volt jele a fizikai erőszaknak, nem volt szükséges beleavatkozni.
     - Nézzen már körbe, ember! A Marson vagyunk. Ha maga földi, tudja jól, milyen volt ott. Ez csak egy gyilkossági kísérlet volt, emiatt nem fog mindenki fegyvert ragadni.
     - Igaza van – nyugodott le az első. – Sajnálom, hogy kiabáltam.
      Solaris sokáig állt még ott, miután a tömeg eloszlott, tudatában a megmagyarázhatatlan öngyilkosság reakcióba lépett a vallással, és meghasadt a misztérium üvegbúrája. Nem ismerte társadalma vallásait és legendáit, de több szimulációs emlék tört felszínre benne, amiben extatikus mámorban úszó vallási fanatikusokkal és öngyilkos merénylőkkel találkozott.
     Lekért minden információt a jelenlegi vallásokról asszisztensétől. Vallásos androidok után kutatott, és a sámánkultusz változatait, leágazásait tanulmányozta. Az egyik ilyen volt a Hypnos-kultusz, amiről a szóbeszéden kívül semmit nem lehetett tudni. A nap fele elmúlt, amikor Solaris visszatért a valóságba a vallásokról szerzett újféle tudással, és Melita Arches nevével, akiről azt beszélték, kilépett a szektából.
     Solaris egy erdőszerű parkban várt rá, egy csendes és magányos rengetegben valahol a város szívében. Lila és fehér virágok nőttek a magas fák tövében.
     - Maga személyesen ismeri a Sámánt, parancsnok? – kérdezte Melita, miután Solaris elmesélte, miért keresi a Hypnos-kultuszt. Az emberek ritkán látták a Sámánt, és ha az emlékek nem járnának emberről emberre, Cantharis csak legenda és mítosz lenne. Solaris átadott pár emléket a Sámánról cserébe információért a Hypnosimádókról.
     - Ők is tisztelik a Sámánt, de számukra Hypnos, az álomisten az a lény, ami összeköti őket, nem Cantharis. A céljuk az, hogy visszavonhatatlanul összekapcsolják az embert a technológiával és az álomvilággal.
     - Akkor ők ilyen beteg fanatikusok?
     Melita megállt, és háttal Solarisnak a virágokat nézte.
     - Ők betegek, Solaris parancsnok, ők a kolónia egyetlen pusztító entitása, és ha sokáig rejtve maradnak, nem csak magukat fogják tovább pusztítani, hanem mindenkit. Biztos vagyok benne, hogy Dr. Wordsmith asszisztense miattuk tette, amit tett, szegény lélek.
     - Maga biztonságban van?
     - Igen, én ismerem őket.
     - És én hogy találom meg őket?
     - Hamarosan ott lesznek mindenhol. Orvosok, tanárok, szakácsok, akármik lehetnek, és belénk ültetik az egyik beteg implantjukat. Már építettek műveleti központot és saját szimulációs szervert.
     Egy emléket adott át Solarisnak, a Hypnos-szekta beavatási szertartását. Istenek vették körbe a parancsnokot az emlékben. Egyszerű embernek tűntek, de az emlék magába foglalta a tudást, hogy ezek a lények túllépték a homo evolutis szintjét, a technoself, a neohumán szintjét, és valami olyan létet értek el, amit még istenek kezébe sem adott az emberi elme.
     Egy kollektív tudat kötötte őket össze, minden istenség a tudat egy végtagja, minden végtag különféle erők birtokosa volt. Solaris az Álomvilágban érezte magát, körbevéve felébresztett áloménekkel, a képzelet határmezsgyéin megszületett energiákkal, de ez a valóság emlékképe volt, benne materiális áloménekkel.
     Solaris félelem nélkül körbenézett. Minden istenség üres szemgödrökkel tekintett vissza rá. Ez volt Hypnos, az álomisten ezer porhüvelye.
     Solaris Midsummer megrészegülve attól a boldogságtól, amit az eddig érthetetlen események megértése okozott letérdelt Hypnos előtt és elfogadta a beavatást.
      

Sunday, November 16, 2014

Teokrácia III

Teokrácia


Harmadik fejezet:
Pokol

     Bűnben fogantak között járta Cantharis de la Cruz a Második Vatikán utcáit. Elméje ízlelgette a kérdést, hogy miként tudná eltépni a hívőket rángató láncokat.
     A virtuális ország halkan sodródott az űrben, magába fogadva minden éber tudatot.
     Cantharis diákjai a hajóban várták a reggelt, hogy felfedezhessék a Vatikánt a napfény védelmében. Meditációt tanultak az éjszaka a Sámántól, és már képesek voltak a rémálom-természetű Pokolszimuláció vízióit egységes világként látni, és józan elmével láttak neki megérteni ezt az Álomvilágot. A tudatuk mélyén még mindig kísértette őket egy megfoghatatlan érzés, és egy gondolat, ami az érkezés óta próbált megfogalmazódni, hogy ez a világ a valóság, melyet eddig kerestek.
     - Ilyenkor táplálkozik – mondta nekik Cantharis. – Nappal biztonságban vagytok, mert a lakók tudata hozzászokott a szimulációhoz. Éjszaka, amikor a vatikániak álmodnak, a szimuláció nagyon élénken tanul és kísérletezik. Így képes fenntartani önmagát.
    
     Céltalanul bolyongott Cantharis a városban, abban reménykedve, hogy valami jel el fogja árulni, melyik volt Clark Novaris otthona. Egy házőrző kutya ugatása kísérte lépteit. Megállt, és a kutya is elhallgatott, velük együtt pedig az egész város teljes csöndben pihent.
     Minden alvó házból érezte az információáramlatot, mely a szimuláció magját táplálta a föld mélyén.
     A Sámán belépett egy kapualjba, melyből furcsa békességet érzett. Ódon tölgyajtó várt rá, melyre vörössel anarcho-punk jelet festettek. Mosolygott, és benyitott a sötét folyosóra.
     A tér anyagából folyton változó vándorbotja emelkedett ki, melynek belsejében sötétkék lángok gyúltak. Elindult a csigalépcsőn és ujjával szórakozottan végigkövette a falfestményt.
     Novaris halála óta először engedélyezte a teljes kommunikációt idegrendszere és annak érzelmi központja között, és amikor belépett a lakásba, a feltörő érzelemhullámok egy szívroham erejével kínozták. Benyúlt fekete, kopott szövetkabátja zsebébe, és kivette a búcsúlevelet. A pecsét hangtalanul megtört Cantharis érintésétől.
     Lassan olvasta, miközben végigjárta a szobát. Végighúzta ujjait a könyveken és a polcokon, aztán sokáig nézett az alvó városra. Majd összehajtotta a levelet és elővette a mellékelt fotót, melyen Clark Novaris püspök őszintén, utoljára mosolygott Oana Rain mellett, aki fekete szövetkabátban, mély és sötét tekintettel nézett a Sámánba.

     Örökség… A levél szavai sokáig visszhangzottak Cantharis gondolatai között. Azier öröksége, a beültetések és a leláncolhatatlan Álomvilág egész életében kísérteni fogják. Novaris öröksége megrémisztette.
     A levélben leírta a Vatikán működését, és azt, hogy megmagyarázhatatlanul terjed a szimuláció hatásköre, amit képtelen volt megállítani.
     Cantharis kilépett a lakosztályból, le a lépcsőn, és miután bezárta az ajtót maga mögött, hátrafordult. Odalépett az ajtóra festett jelhez, és végighúzta mutatóujját a jel függőleges tengelyén, miközben az ujjából ébredő perzselő hő átalakította a jelet valami mássá, ami halványan élt az emlékeiben.
     Abban a pillanatban jelenlétek százai hasították át Cantharis kognitív védelmi rendszerét, és lángoló kardokként hatoltak érzékeibe. Száz és száz pokoljárta lélek fonódott össze a Sámán tudatával, hogy álmaikat egy pillanatra abból építhessék, és öntudatra ébredhessenek a Pokolszimulációban.
     Aznap éjjel százezer álmodó látogatta meg a marsi kolóniát, ahol a félelem árnyéka nélkül létezhettek, és reggel, ébredéskor szörnyű honvágy gyötört számtalan vatikáni lelket.
***
     Oana érezte, ahogy a kés Novaris püspök erejével átfúrja a mellkast és felnyársalja a szívet, kettétöri a gerincoszlopot és óvatos repedéssel átlyukasztja a neuronbölcsó kristályfalát.
     A keze rettenetesen remegett. Oana már képes volt ennyire mozgatni. Az első pár száz esetben még a szemét sem uralta. Sikoltott, és behunyt szemmel érezte a padlón a holttest puffanását.
     Hallotta az ajtót áttörő démonok ugatását. Akkor, a számtalanul sok gyilkosság óta először, villám hasított a Vatikánba földrengető erővel. Kinyitotta a szemét, és mélyen a pokolkutya üres szemgödreibe nézett. Rettegés fogta el. Őt, aki eddig remélte, hogy évezredek múlva megállíthatja a gyilkosságot, most az ismeretlen és kiszámíthatatlan változások sorozatától való félelem táplálta. Ujjaiból világoskék fonalak jöttek létre, melyek egybeolvadtak Rain vágyaival, és belefúrták magukat a démon agyába.
     „Gyermekem” – visszhangzott egy távoli hang a lány elméjében, amikor a fonalak összekapcsolták a két tudatot. Darabokra szaggatta a lény agyát. Nem számolta a másodpercek múlását, de tudta, hogy az idő végre visszanyerte folytonosságát.
    
     Oana ébredező tudatába visszatért a valóság, és a gyász. Clark Novaris öngyilkos lett. Magzatpózban hagyta a figyelmét visszatérni az álomba, ahol legalább volt magyarázat a halálra, bármennyire érthetetlen és kegyetlen is az. A jelenben csak a temetés várta.
      Az álomképek rettenetesek voltak. Látta, ahogy meggyilkolja a püspököt újra meg újra, míg végül… az álom elhalványult és elfoszlott.
     Tenyerébe hajtotta arcát, és ujjaiból apró, halványkék fonalak hatoltak elméjébe, melyek megállították az álom összeolvadását, és élete minden éber pillanatát kimerevítették, míg Oana végigsétált a végtelen emlékfolyosón. Számtalan világévet eltöltött minden pillanatnál, míg végül megértette őt, Oana Raint, aki most öntudatra ébredt a Pokolszimulációban.
    
***
     Raoul Seoc figyelemmel hallgatta a hosszú magányból visszatérő Solaris Midsummert, aki ismertette vele és Anával a Vatikánról szerzett megértéseit. Visszaemlékezett első találkozására ezzel a lángoló zsenivel, aki másfél óra egyedüllét után tökéletesen megértette a Pokolszimuláció működését.
     Raoul pár évvel idősebb Solarisnál. Először a Sámán óráján találkoztak, egy furcsa, pusztuló világ végső összeomlásakor.
     Solaris, az árva fiatal, aki akkor került az iskolába, békésen figyelte a szimuláció lakóit. Furcsa emberek, az egyikük lepihent a vasúti síneken, és azt mondta: „Olyan kellemes most itt.” Midsummer végignézte, ahogy a vonat áthajtott rajta.
     Egy magasabb épület tetején üldögélt, és azon gondolkodott, vajon miért törik magukat a társaik másokért, amikor látta, hogy egyik diáktársa belép az épület bejáratán, egy hatalmas ember, bőrén izomerősítő implantokkal, és kíváncsiságtól vezérelve fölállt, hogy találkozzon vele.
     Raoul teljes tudatában annak, hogy álmodik, elméje teljes kapacitásával kereste a világégés túlélőit . Három napja kezdődött a katasztrófa, ami valós, emberi testben töltött időre átszámítva körülbelül negyed óra volt.
     Első találkozásukkor Raoul pár irodai munkásnak segített kijutni az épületből.
     - Miért csinálod ezt? – kérdezte Solaris. Ez csak egy álom, azok pedig álomemberek, akik a valóságban sem érnek semmit.
     - Ezt – nézett fel Raoul – nem tudhatod.
     - Dehogynem, itt halhatatlan vagyok.
     Raoul olyan sebességgel lépett oda és nyársalta fel az öklére Solarist, hogy a fiú csak ébredéskor fogta fel, mi történt.
     - Akkor én pedig halhatatlanabb.         
     Solaris felébredt. Cantharis forró teával köszöntette ismét a való világban. A teremben néma csend, mindenki maga elé nézve merengett az álmán, majd lassan elkezdtek beszélgetni az élményről. Midsummer többször kereste Raoul tekintetét, aki negyed órával később ébredt fel, és a beszélgetésben csak adatokkal, tényekkel vett részt.
     Az elkövetkezendő napokban Raoul felkereste Solarist, és éjszakába nyúlóan beszélgettek. Solaris megtanulta az álomjárás alapjait idősebb társától, alámerült tudatalattijába és megtalálta azt a fegyvert, amit használni fog a kollektív Álomvilágban. Ez volt a megszokott eljárás azok között, akik a szimulációs órákra jártak. Álomidőben mérve akár évszázadokat is eltölthetnek ott, amíg meg nem találják a számukra tökéletes eszközt.
     Legtöbbjük olyan szoros kapcsolatot épít ki az álomtestükkel, hogy a való világban egyre erősebb elvonási tünetek kezdik el őket gyötörni, ami csak akkor múlik el, miután megépítik az eszközeiket a való világban is.
     Solaris kezében szorongatta az egyetlen fegyvert, amire szüksége volt, egy tenyérnagyságú stresszlabdát. Rég nem szenvedett ilyen vereséget, és rég nem érezte ezt a haragot. Régi emlékek ölelésében próbált megnyugodni. Raoullal abban az emlékben, melybe menekült, már évek óta jó barátok voltak. Kiegészítették egymást álmaikkal és gondolataikkal.
     - És Bob Marley tudod miben halt meg? – kérdezte dühösen Solaris. – Rákban. És tudod hogyan?
     - Úgy, hogy fejbe lőtték – válaszolta Raoul tényszerűen.
     Nevettek. Ez egy pillanatra csillapította Solaris haragját.
     - Nem – folytatta, ismét komolyan. – A lábujja volt rákos, de vallási okokból nem engedte, hogy amputálják, így szétterjedt. És pont ez a vallás, basszameg!
     - Pont ez! – ismételte Raoul. – Amelyik felemelte! „Végülis nekem adtad a lelkedet, de hát…” - nézett a nem-létező órájára.
     Solaris kilépett az emlékből, mosolygott, nagy levegőt vett, majd nekikezdett.
     - Oneirológiailag a három világ között folytonos kommunikáció zajlik. A Sámán az, aki összeköti a személyes álmot a személyes valósággal egy kollektív álomban, ahol a saját álmainkat reális szabályok között próbálgathatjuk.
     Itt, a Vatikánban, egy úgynevezett Belső Pokol élményt hoznak létre, egy kicsavart személyes álmot. Az álomélményt beépítik egyfajta érzékmegvonásos alvásparalízisbe, amiből csak úgy képesek kitörni, ha felébresztik az áloménjüket.
     Ebből az álomból visszaébrednek a Vatikánba, ami számukra a nagybetűs valóság, álomaddikciótól szenvedve. Ami ezek után történik, az meg nem teljesen világos, de valószínűleg így termelik a bányászokat. Nem tudom, az minket most nem érint.
     - A bányászatot gépekkel is képesek lennének elvégezni, ahhoz nem kell emberi erőforrás – mondta Raoul.
     - És mi van azzal? – Ana a letakart vászonra mutatott.
     - Azon – mondta Solaris – sokat gondolkodtam.
     Zsebéből elővett egy tégelyt, melyben két fehér kis kapszula volt. Gondolatmagvaknak nevezték ezeket a Marson. Idegi alapú információhordozók, melyek az agyba ültetnek hatalmas mennyiségű információt, melyek akkor emelkednek ki a használó emlékezetéből, amikor találkozik az információ valamelyik részével, egy ismeretlen szó definíciója, vagy egy teória neve hallatán megjelenő komplex elemzés és bizonyítás. Ezt a tanulási módszert elvetették, amikor az Álomvilágon belül végtelen időre tettek szert.
     Raoul és Ana bevették a kapszulákat, majd érezték Solaris érzelemátviteli felkérését. Pupillájuk kitágult, és fejük erőtlenül valamelyik irányba dőlt. Az üzenet elsöprő reménytelenség és félelem érzelmi hálója volt, minden emocionális árnyalat hozzáhorgonyozva elképesztően sok információhoz, adathoz és elmélethez, melyek közül egyik sem magyarázta a festmény érthetetlen megjelenését.
     Az élményt Solaris építette föl, mivel szavakban képtelen lett volna megfogalmazni az utat, melyet bejárt miközben meg akarta érteni a rettenetes festmény pszichológiai vagy metafizikai forrását. A másik kettő tudata mérhetetlen mennyiségű adatot lapozott át, majd visszatértek a valóságba.
     - Azzal – mutatott Solaris a vászonra – akkor járnánk a legjobban, ha elégetnénk és kitörölnénk az emlékét.
     - Vagy tápláljátok inkább azt, mint a Vatikánt – Cantharis az ajtóban állt. – Srácok. Lesz itt egy háború. Ha haza akartok menni, akkor vigyétek vissza, és akasszátok ki valahova. Vagy maradhattok, viszont akkor nem biztos, hogy túléljük.
     Solaris visszatért a Marsra.


     Egy hosszú délutánig mindenki csendben gondolkodott. Lassan feldolgozták az események jelentését, majd ismét beszélgettek. Cantharis elmesélt mindent, ami aznap történt, Ana és Raoult pedig egyre inkább reményt vizionáltak.
     Este, amikor a Vatikán aludni készült, Cantharis teát főzött és vacsorát készített, miközben Raoulnak mesélt a sámáni képzésről. Ana belépett, és egy darabig hallgatta a történetet a világtengelyről és a pszichedelikus utazásokról.
     - Minden rendben? – kérdezte tőle a Sámán.
     - Igen. Csak mostanában egyre furcsábbak a dolgok, mintha direkt nem láthatnám az értelmüket. Például ez is – mutatott a készülő vacsorára. – Az emberek már rég nem sütnek, de te mégis.
     - És szerinted miért?
     - Mert egy nagyon furcsa ember vagy, Cantharis de la Cruz.
     Raoul és Ana nevetett, de a Sámán elgondolkodott.
     - Igazából ja. De gondoljatok bele abba, hogy mit is jelent embernek lenni. Ezt elveszi tőlünk a technológia. Ti még diákok vagytok, de az Álomvilágban évezredeket leéltetek. A tudomány eltörli az emberi korlátokat és a kényelmetlenségeket, de ezzel el fogunk veszíteni mindent, ami emberivé tesz.
     - Úgy beszélsz, mintha technofób lennél – mondta Ana.
     - Pedig igaza van. A beszédet is már csak megszokásból használjuk. A dédunokáink már halhatatlanok lesznek, és utána pedig ki tudja, galaxisokat fognak tintaként használni.
     - Jó, akkor az ember eléri a vágytalanságot, mi azzal a baj? – kérdezte Ana miközben teát töltött magának.
     - Ez egy fertőzött vágytalanság – mondta Cantharis. – A nirvána nem egyenlő azzal, hogy az ember képes minden vágyát teljesíteni azonnal. Egyébként az az én ayahuasca teám.
     - Akkor én is kérek – Raoul két bögrébe töltött a főzetből, és az egyiket Cantharisnak nyújtotta. Leültek a padlóra és folytatták a beszélgetést, miközben várták, hogy a tea ihatóra hűljön.
     - Kissé úgy érzem, mintha az emberi lét nem illene a világ rendjébe – folytatta Ana. – Persze lehet, hogy mi vagyunk a kozmosz élenjáró szerves technológiája, de… nem tudom.
     - Az ember furcsa lény – mondta Raoul. – Talán természetéből adódóan. Az egyedüli intelligencia a világegyetemben, és valamiért nem követi a kozmikus szabályokat. Kiszakadni a körforgásból, függetlenné és szabaddá válni mindentől, tápláléktól, levegőtől, anyabolygótól, és mindent a technológiával helyettesítünk.
     - Igen – válaszolt Cantharis, - de nézzetek rám. Én igazából már egybeolvadtam a technológiával, és nem olyan szörnyű így – belekortyolt a teába, Ana és Raoul követték.
     - A mai tudomány még nem tökéletes – mondta Ana. – De amikor születésünktől fogva rendelkezni fogunk minden tudással, képesek leszünk túlélni bárhol, vagy nem tudom, párhuzamos világok között fogunk ugrálni, ha nem tetszik a döntésünk következménye, és képesek leszünk minden létező tudatra egyszerre rácsatlakozni, akkor hova fog tűnni mindaz, ami miatt reggelenként felébredünk?
     Hosszan hallgattak, miközben a tea hatóanyagai működésbe léptek.
     - Evolúció… - mondta Raoul. – Nem akarok istenné válni.
      

Thursday, November 6, 2014

Teokrácia II

Teokrácia


Második Fejezet
Eljövetel

Írói megjegyzés:
Elnézést szeretnék kérni a fejezetben felbukkanó ellentmondások miatt, és az egész II. fejezet összecsapottságáért. Számomra ez még csak vázlat, és a végső lezáráson kívül nem tudom, merre megy a történet. Most olyan események jelentek meg, amiket eddig nem említettem, viszont amíg végig nem haladok az egész könyvön, már nem fogok visszanyúlni hogy a jelenlegi eseményekhez viszonyítsam. Remélem senkit nem kedvtelenítek el ezekkel az apróbb hibákkal, amiket első könyvem írásakor elkövetek.
<3

Ana és Solaris egymást szorosan átölelve aludtak. A szokottnál erősebben kapaszkodtak egymás pizsamájába. A halk, összehangolt légzésükön kívül semmi sem hallatszott, miközben a Sámán cirkálója, távol a Marstól, átúszott a sötét űrön.
     - Ébren vagy? – kérdezte Solaris. Érezte mellkasán, ahogy a lány bólint. – Ana, én… - elhallgatott.
     - Én is érzem. Már tegnap éreztem az órán.
     Sokáig hallgattak. Hosszú órák teltek el mióta lefeküdtek aludni, de furcsa érzések kísértették az éjszakát. A diákok az órán különös jelenlétről beszéltek, és arról, hogy úgy érzik, mintha valaki figyelné őket, amit Solaris a vatikáni díszlettel és egyszerű képzelgéssel magyarázta, de ismét érezte.
     - Félek – törte meg végül a csendet. – Ha lehunyom a szemem, szörnyű rettegés fog el. Próbálom azzal magyarázni, hogy az utazás miatt, de.. megbénít.
     - Ne aludj el, Solaris.
     - Álmodtál valamit?
     Ismét bólintott.
     - Láttalak téged, Raoult és Cantharist egy folyosón. Beszélgettünk, majd hirtelen elvágtad a Sámán torkát. Ő mélyen a szemembe nézett, miközben tovább beszélt. Nevettetek. Vérözön folyt a sebből, és olyan tágra nyílt, hogy kiszakadt rajta az egész koponyája, aztán megfordult, én pedig láttam belülről az arcát, amit mintha mindig tartott volna a csont. Aztán pókok jelentek meg, egy elölről, egy hátulról, és visszaszőtték a csontot és a bőrt, én pedig azon gondolkodtam, hogy miért nem érzek semmit eközben.
     Solaris elmélyedt a gondolataiban, mint mindig, amikor nem talált válaszokat. Elválasztotta a tényeket a külvilágtól, majd összekötötte azokat a lehetségessel. Ezzel a módszerrel mindig képes volt megérteni az őt körülvevő világot egyedül, segítség nélkül.
     - Te mit tudsz az álmokról? – kérdezte Anától.
     - Nem sokat. Olvastam azokat a tanulmányokat, amiket Cantharis említett, tanultam a sámánizmusról és kísérleteztem növényekkel, de az álmokról nem sokat. Senkit nem érdekelnek. A Sámán előtt ez egy magányos világ volt.
     - Vannak olyanok, akik megálmodják a jövőt – mondta Solaris.
     - Igen, de az valamiféle emlékzavar.
     - Nem, vannak emberek, akik emlékeznek az álmukra, aztán válik valóra. Az emlékeikben van a jövő – felült, majd nagyobb lelkesedéssel folytatta. – Vannak elméletek, de nem mélyedtek bele a tudósok. Ha egyszer megértjük, használhatjuk is, de az álomjárás elterjedésével ez lehet hogy eltűnik. Mit tudsz a sámánizmusról?
     - Pszichedelikus spiritualitás. A sámánok begombázva beszélgettek a szellemekkel és halottakkal. Nyilván, csak a tudatalatti kivetülésük, de azért érdekes. Ezek a szerek az agyunk álmodó régióit használják. A sámánok vezették a törzseket, és a szellemektől kaptak útmutatást és jövendölést.
     - Jövendölést – Solaris undorodva ismételte a szót. – A vallásokat azért találták ki, hogy könnyebben irányíthassák az embereket.
     - Igen, én is bejárok az órákra, tudom. De csak tegyük fel, hogy ezeknek a legendáknak van valami alapja. Lehet, hogy tényleg voltak olyan vízióik, amikor ébren jött egy ilyen deja vu álom.
     - Jó, de a jövőképek, amiket most álmodnak az emberek, nagyon specifikusak. Beszélgetések szóról szóra, ugyanott megtörténnek, vagy sosem látott filmjeleneteket álmodnak meg.
     - És mi történik, ha megváltoztatnak ilyenkor valamit?
     Solaris vállat vont.
     - Káosz. Semmi. Belezavarodnak, vagy emlékhurokba kerülnek. Ilyenkor nem tud nyugton maradni az ember.
     Ana hosszan hallgatott, majd suttogva megszólalt.
     - Sol. Mikor halt meg Novaris püspök?
     - Tegnap este hatkor.
     - És… - megremegett a hangja. – Mikor volt a Sámán órája?
     Midsummer elméje sikoltott és háborgott. A szabályok eltűntek, és semmi nem kötötte össze a kósza tényeket a valósággal, ő pedig távolról nézte, ahogy a világképe összeomlik, aztán válaszolt.
     - Délelőtt tizenegykor.

***

     Raoul fáradtan ébredt. Legalább tíz órát aludt, és úgy érezte magát, mintha napok óta le sem hunyta volna a szemét. Csöndesen, a gondolataiba merülve öltözött fel, és indult el a konyhába egy kávéért.
     Reggeli közben olvasott, nem a papírkönyvekből, hanem digitálisan, cikkeket és elveszett könyveket. Kvantumfizikáról olvasott, régi, elfeledett teóriákról, amik úgy gondolták, hogy a világok párhuzamosan léteznek egymás mellett, és egymással kölcsönhatásba lépnek. Misztikusok könyveit olvasta, akik más emberek álmaikban jártak.
     Aztán emlékben visszatért a saját álmához. Érezte, ahogy a Sámán álmot jár. Olyan volt, mintha minden, ami egykor létezett volna, Cantharis lépései nyomán emlékké halványulna.
     - Összefolyik az álom és a valóság – mondta magában. Rántottát készített, és megterített Anának és Solarisnak, majd tálcát fogott, és egy bögre kávé mellett elindult a Sámánhoz a reggelivel.
     Csendben hallgatta a hajó ébredő hangjait, a radar disszonáns csilingelését amit a környező bolygókról olvas le, a hajtómű tompa, egyenletes zúgását, és a falakból szűrődő csendes zongoraművet.
     A Sámán mélyen aludt a sötét szoba másik oldalán. Az egyetlen fényforrást a bejárattól balra levő íróasztal, és a fölötte levő tábla ősi, kék ledfénye adta. A táblán földi újságcikkek tucatjai voltak kivágva, feltűzve és egymással nagyon sok szálon összekötve. Raoul lerakta az asztalra a reggelit, majd elkezdett olvasni.
     A cikkek legalább százötven évre visszamentek, a Föld egyre gyorsabb pusztulásáig. Egymás után következtek a kivágások katasztrófákról, napkitörésekről, megmagyarázhatatlan természeti csapásokról, és a politikáról.
     „A társadalom elfordul a tudománytól” hirdette a főcím. A cikk össze volt kapcsolva egy távolabbival, ami az első zsoldostudósok megjelenéséről szólt, akiket forradalmakban és háborúkban alkalmaztak, ez pedig egy másikkal, amely írója hosszan és részletesen írt a Bábmesterről, Azier de la Cruzról, és neohumán gyermekéről, akit most Clark Novaris detektív nevel föl.
     Raoul tekintete a Sámánt kereste a sötétben, aki rövid, erőteljes lélegzetvételekkel aludt, és érthetetlen álomnyelven suttogott. Ismét érezte álmának azt a kísértő érzését, a Sámán mindent elnyelő jelenlétét. Szeme végre hozzászokott a sötéthez, és Raoul Seoc egy sötétkék bionikus szempár halvány fényét látta Cantharis ágya felől.
     Félelmében kilépett a szobából és bezárta az ajtót, aztán sietve indult el. Ana Mionar sikolya járta be a folyosót.
     - Raoul! – Solaris a háta mögül szólította. – Merre van?
     - Nem tudom, a Sámánnál voltam.
     - Basszameg. – mondta és elindultak a hang irányába. – Pár órája elvonult festeni, mert nem tudtunk aludni.
     - Ti is éreztétek? – kérdezte Seoc. – Mintha összefolyna az álom és a valóság, nem értem mi történik.
     Befordultak a raktárba, ahol Ana állt vászna előtt. Az új festményre nézve végigfutott a hátukon a hideg és a falig hátráltak, hipnotizálva a rettenetes rémképtől, ami eléjük tárult.
     A fekete vásznon, a világűr csillagszőnyegén megszakadt a valóság szövete, és egy démoni lény arca emelkedett ki. Üres, fehér szemgödrét és üvöltésre nyíló száját formátlan, folyton változó, sötét anyagból szőtt, hálószerű bőrfelület vette körül, mely szemei és szája peremén fogszerű tüskéket növesztett.
    

***

     Cantharis remegve ébredt. Szíve úgy kalapált, hogy a Sámán beleszédült, miközben agya feldolgozta a környező valóságot. Kilépett az ágyból és az asztal felé menet felvett egy pulóvert, ami a földön hevert. Megreggelizett, megfogta a bögre kávét és elindult megköszönni a rántottát.
     A folyosóra kilépve visszaemlékezett az álmára, ami most a szeme előtt valósult meg. Megfordult, és a konyha felé indult, tudatában azzal, hogy Solaris félbehagyott reggelijén kívül senkit nem fog ott találni. Növekvő haraggal lépett vissza a szobába. Emlékezetéből kiemelkedett egy álomkép, amelyben épp a jelenlegi helyén állva kérdezte magától: „Mi a fasz…”
     - Mi a fasz… - suttogta maga elé az időhurokba zárt Sámán. Mély levegőt vett és kitisztította az elméjét. Nem volt ébren, mert képtelen volt kitörni az emlékspirálból. Nem aludt, mert a világ körülötte nem volt rémálom. Furcsán otthon érezte magát.
     Az asztalhoz lépett, és félresöpört mindent, amit a vezérlőpultra pakolt, aztán megérintett egy gombot, és a hangja bejárta a cirkáló minden pontját, ahogy a diákjait a szobájába hívta.

     Rettenetesen néztek ki. A kialvatlanság és a félelem eluralkodott rajtuk, és önkívületlenül mesélték el az utazás eddigi eseményeit. A Sámán végighallgatta őket, majd azt kérdezte:
     - Mit tudtok a Vatikánról?
     - A pápa felvásárolt egy bányászhajót, ahova áttelepítették a Vatikánt – mondta Solaris. – Teljesen elzárt társadalom. 
     - Az előző Vatikán kulturális mintájára, de új technológiával építették, és hallottam valamit az igazságszolgáltatásukról – tette hozzá Ana.
     - A Pokolszimuláció – folytatta Raoul. – Valami beteg világba taszítják az embereket, és kiölnek belőlük minden emberit.
     A Sámán bólogatott.
     - Igen, és nem. A Pokolszimulációt apám készítette, és igen, az volt a cél, hogy csak a bénító félelem maradjon az emberben, hogy könnyen irányítható legyen. De egy valamiben tévedtek. Nincsen város azon a bányászhajón. A Vatikán maga a Pokolszimuláció. – széttárta a kezét. – És boldogan fogad minket.
     A cirkáló óvatosan landolt a Második Vatikán kikötőjében, miközben a diákokat átjárta az Álomvilág ismerős érzése, az öntudatra ébredés teremtő ereje. 

Tuesday, November 4, 2014

Teokrácia I

Teokrácia

Első fejezet
Ébredés

   Az évek során a Sámán megtanulta, miképp nyugtassa meg háborgó tudatát, hogy álma békés és formálható lehessen. Cantharis de la Cruz, az Álomvilág humán szervere, az egyetlen, akinek az elméje elbírja a számtalan tudat jelenlétét az idegi beültetései segítségével.
   A beültetéseket apjától, Aziertől kapta. Aziert a Bábmester nevű sorozatgyilkosként ismerték, aki számtalan idegi implanttal rendelkező embert gyilkolt meg, a technológiát kioperálta az áldozataiból, felerősítette, és gyermekébe ültette. Eksztatikus örömmel hallgatta Cantharis élénk leírásait a látott világról, kinek tudatában összeolvadt az álom és a valóság.
   Apja elítélése után Cantharist hosszan gyötörték a víziók és álomképek, amik valósnak látszódtak, és az őt körülvevő pusztuló Föld, ami álomszerűnek tűnt. Clark Novaris detektív nevelte fel és tanította meg a meditációra, amellyel kitisztíthatja elméjét.
   Tanárként, Cantharis kifejlesztette az Álomvilágot, a szimulációs éberálmot, és óráit elfeledett világok romjai között és csillagok szívében tartotta.
   Azon a napon, amikor Cantharis megkapta a Clark Novaris halálhírét hozó levelet, vér ömlött a falakból és az Álomvilág alapjaiban remegett. Meteoritbánya szívében vadásztak a diákok démonokra. A Sámán csak tudata egy apró szilánkjával figyelte az eseményeket, miközben ősi erdőben járt mesterét keresve.
   Az erdő sötét volt, és barátságtalan melynek mélyén madarak és apró állatok figyelték a Sámánt a fák árnyaiból, állatok, akik Cantharist egykor megtanították az álomjárás művészetére és az Álomvilág formálásába, most szótlanul a köd és a sötét takarásában nézték, ahogy a Sámán keresztülvág szent erdejükön.
   Miután az emberiség elmenekült a pusztuló földről, és a Marsot második otthonaként terraformálta és benépesítette, emberek egy csoportja eltávolodott a fejlett civilizációtól. Elméjüket összekötötték majd elvonultak az erdőkbe és hegyekbe meditálni. Úgy gondolták, az emberi tettvágy szabadította fel az erőket, melyek felfalták anyabolygójukat. így most békésen figyelik a világ folyását anélkül, hogy beleszólnának.
   Cantharis de la Cruz tanítványuk volt, és most visszatért, hogy elbúcsúzzon álma őrzőitől.
   Az erdő mélyén, a nyirkos köd birodalmában a szimuláció nyugodt és békés volt. Míg a diákok a bányalabirintusban, elveszve védték magukat a démonok ellen, amiket Cantharis tudatalattija irányított, a fák között csend uralkodott. Nyugtalanító béke töltötte el a Sámánt. Az a fajta megnyugvás, amit a vándor érez az esteledő erdőben, mikor a természet óvatosan figyelmezteti, hogy éjszaka idő feletti vendégek érkeznek a fák közé, és a vándor jobban tenné, ha társaival a tűz védelmében várná a hajnalt.
   A fák között lemenő napot nézte. Vándorbotjában halványan fénylett több tucat apró szentjánosbogár. Az út, amin eddig haladt, most szerteágazott, és egyik ösvényén fiatal szarvas nézett a Sámánra, mielőtt eltűnt a fák között.
   Mosolygott, majd elindult arra, amerre az állatot elnyelte az erdő. Beesteledett, mire elérte a rétet, ahol mestere farkastestben szunyókált. A rét közepén az egekbe nyújtózó fa állt, melynek gyökerei behálózták az Álomvilágot. Cantharis és mestere ültették ezt a fát a birodalom születésekor, és a druidák azóta őrzik és táplálják.
   - Mester - Cantharis szavára a farkas lustán nyújtózott. Lassú léptekkel közelítette meg a Sámánt, és leheveredett a lábához. Cantharis szintén leült, és szórakozottan cirógatni kezdte a farkas sűrű bundáját.
   - Búcsúzni jöttem. Az ember, akire apámként tekintettem, halott, és... - az Álomvilág megremegett.
   - És? - visszhangozta az erdő.
   - Tudni akarom, miért. Felelősségre akarom vonni azt, aki miatt ez megtörténhetett, legyen az akár egy ember, vagy egy egész nemzet. A Vatikánba megyek.
   Az éjszakai égboltot üstökös szelte át, melynek nyomában a távoli csillagok fénye egyenként kihunyt.
   - Ne menj! - hangzott a távolból. Fagyos borzongás futott végig a Sámán gerincén. Mestere soha nem adott neki tanácsot vagy útmutatót.
   Akkor visszaemlékezett első találkozására Clark Novarissal. A nyomozó remegő kisfiút talált ágyra kötözve a Bábmester laboratóriumában, hátába, a gerince mentén két acélzsilipet ültettek be, melyből kéken szikrázó villámszárny nyújtózott a plafon felé.
   Novaris levette kabátját és egy szikével két lyukat vágott annak hátába. A kabátot óvatosan ráemelte a gyermek hátára a szárnyakon keresztül, melyek megperzselték az anyagot, amely hozzáért, majd óvatosan felsegítette Cantharist.
   - De. El kell mennem. Megkért, hogy vigyázzak egy tanítványára, és tartozom neki ennyivel.  A farkas felállt a Sámán öléből, és mélyen a szemébe nézett. Rettegett.
   - Ne menj! - az Álomvilág ismét remegett. Villám csapott az ősfába, és több száz másikba szerte az erdőben, lángra lobbantva a látóhatárt, aztán az üstökös visszatért.
   Most lassabban haladt végig az égbolton, és hatalmasabb volt mint az előbb. Az óriási sziklán bányászhajó pihent, rajta a név: "Második Vatikán".
   A lángok kialudtak, ahogy az aszteroida eltűnt az erdő fölül. A farkas visszatért a fa törzséhez és ismét lepihent, aztán a Sámán visszaindult a diákjaihoz.

***

   A csapat hatalmas pusztítást hagyott maga után. Romokban állt a bánya, és a sziklák alatt cafatokra tépett démonok százai hevertek.
   - Érdekes egy lény. Tényleg érdekes - Ana Mionar elmélyülten tanulmányozta az utolsó démont, amit társa és szerelme, Solaris Midsummer q-lasszókkal lekötözött.
   - Tényleg az, de én már haladnék, ha nem bánod. - Solaris pár méterre a lánytól a vatikáni falfreskókat nézegette. - Ezek sem rosszak.
   - Unaalmas - válaszolt a lány. - Az ezeréves munkák másolata, de ez... - szórakozottan a lény felé nyúlt, ami próbálta leharapni a kezét. - Ez eredeti de la Cruz.
   Villám csapott az árnyéklénybe. Ana idegesen a belépő Sámánra nézett.
   - Hé, még nem végeztem.
   - Bocsi, majd lerajzolom neked. - mosolygott Cantharis. - Ti ketten maradtatok?
   Solaris bólintott.
   - Meg Raoul, de ő el is ment ebédelni.
   A Sámán körbenézett a pusztításon és a gyerekeken, akik látszólag sebesülés nélkül túlélték a háborút.
   - Megkeresnétek őt nekem? Szeretném, ha ti hárman eljönnétek velem a Vatikánba. Gondoljátok át, és ha beleegyeztek, ma este indulnánk.
   A szimuláció összeomlott, és az álomjárók ismét marsi levegőt lélegeztek. A csoport körben ült, és a játék után Cantharissal hosszasan beszélgettek az álomról, a stratégiákról és a hibáikról. A Sámán boldogan hallgatta a fiatalokat, ahogy egymás teljesítményét elemezték.
   - Nem voltál ma formában, minden rendben?
   - Egész ügyes volt a trükk a nanodrónokkal.
   - Ha valamikor megunnád azt a hangágyút, megmutathatnád, hogyan készítetted.
   A fiatalok speciális képzésen mentek keresztül. Ők voltak a város rendfenntartói, akik segítettek a lakosoknak elrendezni a félreértéseket békésen és ésszerűen, és a Sámán órái voltak a kedvenceik.
   Az óra végén Cantharis bejelentette, hogy egy ideig nem lesznek szimulációk, mivel magánéleti elintéznivalója akadt. Megértették, de sajnálták. Cantharis biztatóan hozzátette, hogy miután visszatér, elmennek sárkányvadászatra, és remélte, hogy tényleg beválthatja az ígéretet.
   Vacsora előtt el akart köszönni az iskola igazgatójától. Dr. Alan Wordsmith régi barátja volt, akivel ketten együtt alapították a kolóniát azzal az elképzeléssel, hogy teremtenek egy világot, ahol az emberek szabadon, bármiféle kormány vagy elnyomás nélkül élhetnek és alkothatnak.
   A folyosót járva Cantharist lassan hatalmába kerítette az érzés, hogy évtizedek múlva először hagyja el otthonát, és az álomvilág óta motoszkált a fejében, hogy nem fog visszatérni. 
   Egyre szorította mellkasát, miközben a diákok és tanárok között sétált, akik mosolyogtak és köszöntek neki. Olyan intenzitásúvá vált, hogy meg kellett gyengítenie a kommunikációt a limbikus rendszer és az idegrendszere többi része között, attól tartva, hogy sírva fog a következő ismerős vállára borulni.
   A hideg racionalitás ismerős érzése megnyugtatta. Eltűnt az ok nélküli szorongás mire az igazgatói irodához ért.
   - Dr. Wordsmith sajnos nincs itt - mondta az asszisztensnő. - Esetleg üzen neki valamit?
   - Aha, de nem sürgős, csak el akartam tőle köszönni.
   - Csak nem vakációra megy, tanár úr?
   - Nem, egy régi barátom temetésére megyek.
   - Ó - a nő elkomorodott. - Őszinte részvétem. Tudom, nem sokat beszéltünk, de ha segíthetek valamiben, szívesen...
   Cantharis végigmérte az asztalát, amin eluralkodott a káosz, de apró holografikus nyilak és számok segítségével a nő hősiesen kitartott. Az egyetlen része az asztalnak, amit még nem ragadott magával Dr. Alan Wordsmith nyughatatlan elméjének végtelen új ötlete az egyik sarok, ahol egy kézzel faragott sólyom faszobra állt. A madárszobron időzött a szeme egy hosszú pillanatig, annak történetén gondolkodva, majd megszólalt:
   - Nincs kedve velem vacsorázni?
***
   Minden múló pillanat közelebb keríti Cantharishoz az indulás óráját, és ezt ő is érezte. Mégis, azok a várakozással töltött, reménnyel teli szent pillanatok, még ha magányban is telnek, talán pont törékenységük miatt olyan csodálatosak.
   Várt, a csillagos ég alatt, cigarettája  vörös fényénél. Amikor a nő megérkezett, beléptek az étterembe, majd órákat beszélgettek. Mesélt a régi Földről. A lány régi titkokról beszélt. A sámán megmutatta az Álmot, és újraélték a búcsút, majd apjáról mesélt Cantharis, amit a nő rettegve hallgatott.
   - Én is álomjáró vagyok – mondta, és hosszasan mesélt birodalmáról, a szélvárosról, lakóiról a vihar gyermekeiről, akik a háborgó magasban egyszer világot építettek, és esténként az álmodó elfeledett könyvtárukat járhatja.
   Mesélt a rózsakertről, és a szökőkútról, ahová a látogatók békéért érkeznek, a piszkos városokról, amit pókok leptek el, és a sólyomról, melyen erdők felett repül.
   Miután az étteremből kiléptek a csillagok alá, a Sámán hátrább lépett, és lehunyta szemét. Apró villámfonálból szőtt szárnyakat egy láthatatlan kéz Cantharis házára, magasabbra, mint a Sámán, és élesebbre, mint a szél. Kezét a lányhoz nyújtotta, akit átjárt a porszerű védelmi aura, majd zsebéből fülhallgatót vett ki, amin gombot nyomott meg, majd a nő fülébe rakta.
   A zene ébresztette őt ki a sokkból, és a sámán nyakába karolt. Ő fölemelte a nőt, és kinyújtotta szárnyait.
   Tomboló mennydörgés kísérte a szárnycsapást. Hangsebességgel emelkedtek a magasba, túl a városon és a felhőkön. A város és az égi parkok felett szálltak, a folyó mentén, a felhőjárók között, át a főteret átölelő üveglángokon. A szárnyak mögött apró villámok százai cikáztak és követték őket, ahogy a kolóniát elhagyva az erdők és hegyek fölött szárnyaltak, minden szárnycsapással újabb mennydörgést ébresztve.
   A druidák azon az estén az eget kémlelték, és békésen hallgatták a Sámán repülését.
***
   Három mesterséges asszisztens lebegett föl az iskola tetejére. Kis szerkezetek, akik gazdájukat követték, és az esernyőtől a teniszpartnerig számtalan funkciót betöltöttek.
   Az egyik egész felületét különféle alakzatok és ábrák díszítették, és körülbelül húsz- huszonöt festővásznat, és egy nagyobb zsáknyi ecsetet, festéket és rajzeszközöket szállított karmában. Ez, gondolta a Sámán, azt jelenti, Ana Mionar jön, méghozzá nagy lelkesedéssel.
   A második teher nélkül érkezett, a harmadik pedig egy tucat könyvvel. Cantharis egy pillanatra úgy gondolta, hogy a könyvek Solaris tulajdonai, de az apróbb horpadások a gép felületén azt jelentették, hogy valaki túlzott erővel fogta meg azt.
   Midsummer precíz és óvatos ember volt, tanára ezt számtalanszor megfigyelhette a szimulációk során. A lassú, figyelmes lépései, a pillanatnyi szünetek mondatai előtt és az érzékszerveibe vetett megdönthetetlen bizalom mind azt mutatták, hogy véletlenül nem okozna kárt semmiben.
   A Sámán szégyellte magát, hogy Raoul Seocról automatikusan kizárta a lehetőséget, hogy könyveket hozna. Ettől függetlenül boldogan fogadta őket, ahogy kinyílt a liftajtó. Raoul mellett, a falhoz préselődve a fiatal pár nyugtatta a hatalmas fiatalt, aki bőszen, vérvörös arccal kért bocsánatot mérete miatt. 


   Cantharis űrliftet hívott a parkba, miközben az utazásról beszélgettek. Mindannyian külön okkal utaztak, Ana a városra volt kíváncsi, Solaris az emberekre, Raoul pedig a levéltárra. Mionar azt mondta, szeretnének összeházasodni, és ha van rá lehetőség, most rendeznének egy ilyen szűk körű ünnepséget.
   A lift megérkezett. A síngyűrűk egymás tetejére lebegtek, és miután rácsatlakoztak a város feletti űrparkolóra, műanyaghoz hasonlító védőburok nőtt ki a belőlük. A csapat belépett a zöld lemezre, és Cantharis megérintett egy panelt, ami bezárta a burkot, majd a lift elkezdett emelkedni.
   Némán utaztak felfelé. A fiatalok először hagyják el városukat, és ez az érzés megkövetelte, hogy szótlanul búcsúzzanak el otthonuktól. A város egyre távolodott, az utcák és terek fényhálóvá szűkültek, az ismerős házak eltűntek a lábuk alatt, és a távolban, a kolóniát körbevevő erdőkben és hegyekben, lassan, egyenként fáklyák gyulladtak, lángoló jelenlétek, melyeket millió druida tartott, hogy végső búcsút vegyenek a pokolba emelkedő Sámántól, Cantharis de la Cruztól.