Tuesday, November 4, 2014

Teokrácia I

Teokrácia

Első fejezet
Ébredés

   Az évek során a Sámán megtanulta, miképp nyugtassa meg háborgó tudatát, hogy álma békés és formálható lehessen. Cantharis de la Cruz, az Álomvilág humán szervere, az egyetlen, akinek az elméje elbírja a számtalan tudat jelenlétét az idegi beültetései segítségével.
   A beültetéseket apjától, Aziertől kapta. Aziert a Bábmester nevű sorozatgyilkosként ismerték, aki számtalan idegi implanttal rendelkező embert gyilkolt meg, a technológiát kioperálta az áldozataiból, felerősítette, és gyermekébe ültette. Eksztatikus örömmel hallgatta Cantharis élénk leírásait a látott világról, kinek tudatában összeolvadt az álom és a valóság.
   Apja elítélése után Cantharist hosszan gyötörték a víziók és álomképek, amik valósnak látszódtak, és az őt körülvevő pusztuló Föld, ami álomszerűnek tűnt. Clark Novaris detektív nevelte fel és tanította meg a meditációra, amellyel kitisztíthatja elméjét.
   Tanárként, Cantharis kifejlesztette az Álomvilágot, a szimulációs éberálmot, és óráit elfeledett világok romjai között és csillagok szívében tartotta.
   Azon a napon, amikor Cantharis megkapta a Clark Novaris halálhírét hozó levelet, vér ömlött a falakból és az Álomvilág alapjaiban remegett. Meteoritbánya szívében vadásztak a diákok démonokra. A Sámán csak tudata egy apró szilánkjával figyelte az eseményeket, miközben ősi erdőben járt mesterét keresve.
   Az erdő sötét volt, és barátságtalan melynek mélyén madarak és apró állatok figyelték a Sámánt a fák árnyaiból, állatok, akik Cantharist egykor megtanították az álomjárás művészetére és az Álomvilág formálásába, most szótlanul a köd és a sötét takarásában nézték, ahogy a Sámán keresztülvág szent erdejükön.
   Miután az emberiség elmenekült a pusztuló földről, és a Marsot második otthonaként terraformálta és benépesítette, emberek egy csoportja eltávolodott a fejlett civilizációtól. Elméjüket összekötötték majd elvonultak az erdőkbe és hegyekbe meditálni. Úgy gondolták, az emberi tettvágy szabadította fel az erőket, melyek felfalták anyabolygójukat. így most békésen figyelik a világ folyását anélkül, hogy beleszólnának.
   Cantharis de la Cruz tanítványuk volt, és most visszatért, hogy elbúcsúzzon álma őrzőitől.
   Az erdő mélyén, a nyirkos köd birodalmában a szimuláció nyugodt és békés volt. Míg a diákok a bányalabirintusban, elveszve védték magukat a démonok ellen, amiket Cantharis tudatalattija irányított, a fák között csend uralkodott. Nyugtalanító béke töltötte el a Sámánt. Az a fajta megnyugvás, amit a vándor érez az esteledő erdőben, mikor a természet óvatosan figyelmezteti, hogy éjszaka idő feletti vendégek érkeznek a fák közé, és a vándor jobban tenné, ha társaival a tűz védelmében várná a hajnalt.
   A fák között lemenő napot nézte. Vándorbotjában halványan fénylett több tucat apró szentjánosbogár. Az út, amin eddig haladt, most szerteágazott, és egyik ösvényén fiatal szarvas nézett a Sámánra, mielőtt eltűnt a fák között.
   Mosolygott, majd elindult arra, amerre az állatot elnyelte az erdő. Beesteledett, mire elérte a rétet, ahol mestere farkastestben szunyókált. A rét közepén az egekbe nyújtózó fa állt, melynek gyökerei behálózták az Álomvilágot. Cantharis és mestere ültették ezt a fát a birodalom születésekor, és a druidák azóta őrzik és táplálják.
   - Mester - Cantharis szavára a farkas lustán nyújtózott. Lassú léptekkel közelítette meg a Sámánt, és leheveredett a lábához. Cantharis szintén leült, és szórakozottan cirógatni kezdte a farkas sűrű bundáját.
   - Búcsúzni jöttem. Az ember, akire apámként tekintettem, halott, és... - az Álomvilág megremegett.
   - És? - visszhangozta az erdő.
   - Tudni akarom, miért. Felelősségre akarom vonni azt, aki miatt ez megtörténhetett, legyen az akár egy ember, vagy egy egész nemzet. A Vatikánba megyek.
   Az éjszakai égboltot üstökös szelte át, melynek nyomában a távoli csillagok fénye egyenként kihunyt.
   - Ne menj! - hangzott a távolból. Fagyos borzongás futott végig a Sámán gerincén. Mestere soha nem adott neki tanácsot vagy útmutatót.
   Akkor visszaemlékezett első találkozására Clark Novarissal. A nyomozó remegő kisfiút talált ágyra kötözve a Bábmester laboratóriumában, hátába, a gerince mentén két acélzsilipet ültettek be, melyből kéken szikrázó villámszárny nyújtózott a plafon felé.
   Novaris levette kabátját és egy szikével két lyukat vágott annak hátába. A kabátot óvatosan ráemelte a gyermek hátára a szárnyakon keresztül, melyek megperzselték az anyagot, amely hozzáért, majd óvatosan felsegítette Cantharist.
   - De. El kell mennem. Megkért, hogy vigyázzak egy tanítványára, és tartozom neki ennyivel.  A farkas felállt a Sámán öléből, és mélyen a szemébe nézett. Rettegett.
   - Ne menj! - az Álomvilág ismét remegett. Villám csapott az ősfába, és több száz másikba szerte az erdőben, lángra lobbantva a látóhatárt, aztán az üstökös visszatért.
   Most lassabban haladt végig az égbolton, és hatalmasabb volt mint az előbb. Az óriási sziklán bányászhajó pihent, rajta a név: "Második Vatikán".
   A lángok kialudtak, ahogy az aszteroida eltűnt az erdő fölül. A farkas visszatért a fa törzséhez és ismét lepihent, aztán a Sámán visszaindult a diákjaihoz.

***

   A csapat hatalmas pusztítást hagyott maga után. Romokban állt a bánya, és a sziklák alatt cafatokra tépett démonok százai hevertek.
   - Érdekes egy lény. Tényleg érdekes - Ana Mionar elmélyülten tanulmányozta az utolsó démont, amit társa és szerelme, Solaris Midsummer q-lasszókkal lekötözött.
   - Tényleg az, de én már haladnék, ha nem bánod. - Solaris pár méterre a lánytól a vatikáni falfreskókat nézegette. - Ezek sem rosszak.
   - Unaalmas - válaszolt a lány. - Az ezeréves munkák másolata, de ez... - szórakozottan a lény felé nyúlt, ami próbálta leharapni a kezét. - Ez eredeti de la Cruz.
   Villám csapott az árnyéklénybe. Ana idegesen a belépő Sámánra nézett.
   - Hé, még nem végeztem.
   - Bocsi, majd lerajzolom neked. - mosolygott Cantharis. - Ti ketten maradtatok?
   Solaris bólintott.
   - Meg Raoul, de ő el is ment ebédelni.
   A Sámán körbenézett a pusztításon és a gyerekeken, akik látszólag sebesülés nélkül túlélték a háborút.
   - Megkeresnétek őt nekem? Szeretném, ha ti hárman eljönnétek velem a Vatikánba. Gondoljátok át, és ha beleegyeztek, ma este indulnánk.
   A szimuláció összeomlott, és az álomjárók ismét marsi levegőt lélegeztek. A csoport körben ült, és a játék után Cantharissal hosszasan beszélgettek az álomról, a stratégiákról és a hibáikról. A Sámán boldogan hallgatta a fiatalokat, ahogy egymás teljesítményét elemezték.
   - Nem voltál ma formában, minden rendben?
   - Egész ügyes volt a trükk a nanodrónokkal.
   - Ha valamikor megunnád azt a hangágyút, megmutathatnád, hogyan készítetted.
   A fiatalok speciális képzésen mentek keresztül. Ők voltak a város rendfenntartói, akik segítettek a lakosoknak elrendezni a félreértéseket békésen és ésszerűen, és a Sámán órái voltak a kedvenceik.
   Az óra végén Cantharis bejelentette, hogy egy ideig nem lesznek szimulációk, mivel magánéleti elintéznivalója akadt. Megértették, de sajnálták. Cantharis biztatóan hozzátette, hogy miután visszatér, elmennek sárkányvadászatra, és remélte, hogy tényleg beválthatja az ígéretet.
   Vacsora előtt el akart köszönni az iskola igazgatójától. Dr. Alan Wordsmith régi barátja volt, akivel ketten együtt alapították a kolóniát azzal az elképzeléssel, hogy teremtenek egy világot, ahol az emberek szabadon, bármiféle kormány vagy elnyomás nélkül élhetnek és alkothatnak.
   A folyosót járva Cantharist lassan hatalmába kerítette az érzés, hogy évtizedek múlva először hagyja el otthonát, és az álomvilág óta motoszkált a fejében, hogy nem fog visszatérni. 
   Egyre szorította mellkasát, miközben a diákok és tanárok között sétált, akik mosolyogtak és köszöntek neki. Olyan intenzitásúvá vált, hogy meg kellett gyengítenie a kommunikációt a limbikus rendszer és az idegrendszere többi része között, attól tartva, hogy sírva fog a következő ismerős vállára borulni.
   A hideg racionalitás ismerős érzése megnyugtatta. Eltűnt az ok nélküli szorongás mire az igazgatói irodához ért.
   - Dr. Wordsmith sajnos nincs itt - mondta az asszisztensnő. - Esetleg üzen neki valamit?
   - Aha, de nem sürgős, csak el akartam tőle köszönni.
   - Csak nem vakációra megy, tanár úr?
   - Nem, egy régi barátom temetésére megyek.
   - Ó - a nő elkomorodott. - Őszinte részvétem. Tudom, nem sokat beszéltünk, de ha segíthetek valamiben, szívesen...
   Cantharis végigmérte az asztalát, amin eluralkodott a káosz, de apró holografikus nyilak és számok segítségével a nő hősiesen kitartott. Az egyetlen része az asztalnak, amit még nem ragadott magával Dr. Alan Wordsmith nyughatatlan elméjének végtelen új ötlete az egyik sarok, ahol egy kézzel faragott sólyom faszobra állt. A madárszobron időzött a szeme egy hosszú pillanatig, annak történetén gondolkodva, majd megszólalt:
   - Nincs kedve velem vacsorázni?
***
   Minden múló pillanat közelebb keríti Cantharishoz az indulás óráját, és ezt ő is érezte. Mégis, azok a várakozással töltött, reménnyel teli szent pillanatok, még ha magányban is telnek, talán pont törékenységük miatt olyan csodálatosak.
   Várt, a csillagos ég alatt, cigarettája  vörös fényénél. Amikor a nő megérkezett, beléptek az étterembe, majd órákat beszélgettek. Mesélt a régi Földről. A lány régi titkokról beszélt. A sámán megmutatta az Álmot, és újraélték a búcsút, majd apjáról mesélt Cantharis, amit a nő rettegve hallgatott.
   - Én is álomjáró vagyok – mondta, és hosszasan mesélt birodalmáról, a szélvárosról, lakóiról a vihar gyermekeiről, akik a háborgó magasban egyszer világot építettek, és esténként az álmodó elfeledett könyvtárukat járhatja.
   Mesélt a rózsakertről, és a szökőkútról, ahová a látogatók békéért érkeznek, a piszkos városokról, amit pókok leptek el, és a sólyomról, melyen erdők felett repül.
   Miután az étteremből kiléptek a csillagok alá, a Sámán hátrább lépett, és lehunyta szemét. Apró villámfonálból szőtt szárnyakat egy láthatatlan kéz Cantharis házára, magasabbra, mint a Sámán, és élesebbre, mint a szél. Kezét a lányhoz nyújtotta, akit átjárt a porszerű védelmi aura, majd zsebéből fülhallgatót vett ki, amin gombot nyomott meg, majd a nő fülébe rakta.
   A zene ébresztette őt ki a sokkból, és a sámán nyakába karolt. Ő fölemelte a nőt, és kinyújtotta szárnyait.
   Tomboló mennydörgés kísérte a szárnycsapást. Hangsebességgel emelkedtek a magasba, túl a városon és a felhőkön. A város és az égi parkok felett szálltak, a folyó mentén, a felhőjárók között, át a főteret átölelő üveglángokon. A szárnyak mögött apró villámok százai cikáztak és követték őket, ahogy a kolóniát elhagyva az erdők és hegyek fölött szárnyaltak, minden szárnycsapással újabb mennydörgést ébresztve.
   A druidák azon az estén az eget kémlelték, és békésen hallgatták a Sámán repülését.
***
   Három mesterséges asszisztens lebegett föl az iskola tetejére. Kis szerkezetek, akik gazdájukat követték, és az esernyőtől a teniszpartnerig számtalan funkciót betöltöttek.
   Az egyik egész felületét különféle alakzatok és ábrák díszítették, és körülbelül húsz- huszonöt festővásznat, és egy nagyobb zsáknyi ecsetet, festéket és rajzeszközöket szállított karmában. Ez, gondolta a Sámán, azt jelenti, Ana Mionar jön, méghozzá nagy lelkesedéssel.
   A második teher nélkül érkezett, a harmadik pedig egy tucat könyvvel. Cantharis egy pillanatra úgy gondolta, hogy a könyvek Solaris tulajdonai, de az apróbb horpadások a gép felületén azt jelentették, hogy valaki túlzott erővel fogta meg azt.
   Midsummer precíz és óvatos ember volt, tanára ezt számtalanszor megfigyelhette a szimulációk során. A lassú, figyelmes lépései, a pillanatnyi szünetek mondatai előtt és az érzékszerveibe vetett megdönthetetlen bizalom mind azt mutatták, hogy véletlenül nem okozna kárt semmiben.
   A Sámán szégyellte magát, hogy Raoul Seocról automatikusan kizárta a lehetőséget, hogy könyveket hozna. Ettől függetlenül boldogan fogadta őket, ahogy kinyílt a liftajtó. Raoul mellett, a falhoz préselődve a fiatal pár nyugtatta a hatalmas fiatalt, aki bőszen, vérvörös arccal kért bocsánatot mérete miatt. 


   Cantharis űrliftet hívott a parkba, miközben az utazásról beszélgettek. Mindannyian külön okkal utaztak, Ana a városra volt kíváncsi, Solaris az emberekre, Raoul pedig a levéltárra. Mionar azt mondta, szeretnének összeházasodni, és ha van rá lehetőség, most rendeznének egy ilyen szűk körű ünnepséget.
   A lift megérkezett. A síngyűrűk egymás tetejére lebegtek, és miután rácsatlakoztak a város feletti űrparkolóra, műanyaghoz hasonlító védőburok nőtt ki a belőlük. A csapat belépett a zöld lemezre, és Cantharis megérintett egy panelt, ami bezárta a burkot, majd a lift elkezdett emelkedni.
   Némán utaztak felfelé. A fiatalok először hagyják el városukat, és ez az érzés megkövetelte, hogy szótlanul búcsúzzanak el otthonuktól. A város egyre távolodott, az utcák és terek fényhálóvá szűkültek, az ismerős házak eltűntek a lábuk alatt, és a távolban, a kolóniát körbevevő erdőkben és hegyekben, lassan, egyenként fáklyák gyulladtak, lángoló jelenlétek, melyeket millió druida tartott, hogy végső búcsút vegyenek a pokolba emelkedő Sámántól, Cantharis de la Cruztól. 

No comments:

Post a Comment