Sunday, November 16, 2014

Teokrácia III

Teokrácia


Harmadik fejezet:
Pokol

     Bűnben fogantak között járta Cantharis de la Cruz a Második Vatikán utcáit. Elméje ízlelgette a kérdést, hogy miként tudná eltépni a hívőket rángató láncokat.
     A virtuális ország halkan sodródott az űrben, magába fogadva minden éber tudatot.
     Cantharis diákjai a hajóban várták a reggelt, hogy felfedezhessék a Vatikánt a napfény védelmében. Meditációt tanultak az éjszaka a Sámántól, és már képesek voltak a rémálom-természetű Pokolszimuláció vízióit egységes világként látni, és józan elmével láttak neki megérteni ezt az Álomvilágot. A tudatuk mélyén még mindig kísértette őket egy megfoghatatlan érzés, és egy gondolat, ami az érkezés óta próbált megfogalmazódni, hogy ez a világ a valóság, melyet eddig kerestek.
     - Ilyenkor táplálkozik – mondta nekik Cantharis. – Nappal biztonságban vagytok, mert a lakók tudata hozzászokott a szimulációhoz. Éjszaka, amikor a vatikániak álmodnak, a szimuláció nagyon élénken tanul és kísérletezik. Így képes fenntartani önmagát.
    
     Céltalanul bolyongott Cantharis a városban, abban reménykedve, hogy valami jel el fogja árulni, melyik volt Clark Novaris otthona. Egy házőrző kutya ugatása kísérte lépteit. Megállt, és a kutya is elhallgatott, velük együtt pedig az egész város teljes csöndben pihent.
     Minden alvó házból érezte az információáramlatot, mely a szimuláció magját táplálta a föld mélyén.
     A Sámán belépett egy kapualjba, melyből furcsa békességet érzett. Ódon tölgyajtó várt rá, melyre vörössel anarcho-punk jelet festettek. Mosolygott, és benyitott a sötét folyosóra.
     A tér anyagából folyton változó vándorbotja emelkedett ki, melynek belsejében sötétkék lángok gyúltak. Elindult a csigalépcsőn és ujjával szórakozottan végigkövette a falfestményt.
     Novaris halála óta először engedélyezte a teljes kommunikációt idegrendszere és annak érzelmi központja között, és amikor belépett a lakásba, a feltörő érzelemhullámok egy szívroham erejével kínozták. Benyúlt fekete, kopott szövetkabátja zsebébe, és kivette a búcsúlevelet. A pecsét hangtalanul megtört Cantharis érintésétől.
     Lassan olvasta, miközben végigjárta a szobát. Végighúzta ujjait a könyveken és a polcokon, aztán sokáig nézett az alvó városra. Majd összehajtotta a levelet és elővette a mellékelt fotót, melyen Clark Novaris püspök őszintén, utoljára mosolygott Oana Rain mellett, aki fekete szövetkabátban, mély és sötét tekintettel nézett a Sámánba.

     Örökség… A levél szavai sokáig visszhangzottak Cantharis gondolatai között. Azier öröksége, a beültetések és a leláncolhatatlan Álomvilág egész életében kísérteni fogják. Novaris öröksége megrémisztette.
     A levélben leírta a Vatikán működését, és azt, hogy megmagyarázhatatlanul terjed a szimuláció hatásköre, amit képtelen volt megállítani.
     Cantharis kilépett a lakosztályból, le a lépcsőn, és miután bezárta az ajtót maga mögött, hátrafordult. Odalépett az ajtóra festett jelhez, és végighúzta mutatóujját a jel függőleges tengelyén, miközben az ujjából ébredő perzselő hő átalakította a jelet valami mássá, ami halványan élt az emlékeiben.
     Abban a pillanatban jelenlétek százai hasították át Cantharis kognitív védelmi rendszerét, és lángoló kardokként hatoltak érzékeibe. Száz és száz pokoljárta lélek fonódott össze a Sámán tudatával, hogy álmaikat egy pillanatra abból építhessék, és öntudatra ébredhessenek a Pokolszimulációban.
     Aznap éjjel százezer álmodó látogatta meg a marsi kolóniát, ahol a félelem árnyéka nélkül létezhettek, és reggel, ébredéskor szörnyű honvágy gyötört számtalan vatikáni lelket.
***
     Oana érezte, ahogy a kés Novaris püspök erejével átfúrja a mellkast és felnyársalja a szívet, kettétöri a gerincoszlopot és óvatos repedéssel átlyukasztja a neuronbölcsó kristályfalát.
     A keze rettenetesen remegett. Oana már képes volt ennyire mozgatni. Az első pár száz esetben még a szemét sem uralta. Sikoltott, és behunyt szemmel érezte a padlón a holttest puffanását.
     Hallotta az ajtót áttörő démonok ugatását. Akkor, a számtalanul sok gyilkosság óta először, villám hasított a Vatikánba földrengető erővel. Kinyitotta a szemét, és mélyen a pokolkutya üres szemgödreibe nézett. Rettegés fogta el. Őt, aki eddig remélte, hogy évezredek múlva megállíthatja a gyilkosságot, most az ismeretlen és kiszámíthatatlan változások sorozatától való félelem táplálta. Ujjaiból világoskék fonalak jöttek létre, melyek egybeolvadtak Rain vágyaival, és belefúrták magukat a démon agyába.
     „Gyermekem” – visszhangzott egy távoli hang a lány elméjében, amikor a fonalak összekapcsolták a két tudatot. Darabokra szaggatta a lény agyát. Nem számolta a másodpercek múlását, de tudta, hogy az idő végre visszanyerte folytonosságát.
    
     Oana ébredező tudatába visszatért a valóság, és a gyász. Clark Novaris öngyilkos lett. Magzatpózban hagyta a figyelmét visszatérni az álomba, ahol legalább volt magyarázat a halálra, bármennyire érthetetlen és kegyetlen is az. A jelenben csak a temetés várta.
      Az álomképek rettenetesek voltak. Látta, ahogy meggyilkolja a püspököt újra meg újra, míg végül… az álom elhalványult és elfoszlott.
     Tenyerébe hajtotta arcát, és ujjaiból apró, halványkék fonalak hatoltak elméjébe, melyek megállították az álom összeolvadását, és élete minden éber pillanatát kimerevítették, míg Oana végigsétált a végtelen emlékfolyosón. Számtalan világévet eltöltött minden pillanatnál, míg végül megértette őt, Oana Raint, aki most öntudatra ébredt a Pokolszimulációban.
    
***
     Raoul Seoc figyelemmel hallgatta a hosszú magányból visszatérő Solaris Midsummert, aki ismertette vele és Anával a Vatikánról szerzett megértéseit. Visszaemlékezett első találkozására ezzel a lángoló zsenivel, aki másfél óra egyedüllét után tökéletesen megértette a Pokolszimuláció működését.
     Raoul pár évvel idősebb Solarisnál. Először a Sámán óráján találkoztak, egy furcsa, pusztuló világ végső összeomlásakor.
     Solaris, az árva fiatal, aki akkor került az iskolába, békésen figyelte a szimuláció lakóit. Furcsa emberek, az egyikük lepihent a vasúti síneken, és azt mondta: „Olyan kellemes most itt.” Midsummer végignézte, ahogy a vonat áthajtott rajta.
     Egy magasabb épület tetején üldögélt, és azon gondolkodott, vajon miért törik magukat a társaik másokért, amikor látta, hogy egyik diáktársa belép az épület bejáratán, egy hatalmas ember, bőrén izomerősítő implantokkal, és kíváncsiságtól vezérelve fölállt, hogy találkozzon vele.
     Raoul teljes tudatában annak, hogy álmodik, elméje teljes kapacitásával kereste a világégés túlélőit . Három napja kezdődött a katasztrófa, ami valós, emberi testben töltött időre átszámítva körülbelül negyed óra volt.
     Első találkozásukkor Raoul pár irodai munkásnak segített kijutni az épületből.
     - Miért csinálod ezt? – kérdezte Solaris. Ez csak egy álom, azok pedig álomemberek, akik a valóságban sem érnek semmit.
     - Ezt – nézett fel Raoul – nem tudhatod.
     - Dehogynem, itt halhatatlan vagyok.
     Raoul olyan sebességgel lépett oda és nyársalta fel az öklére Solarist, hogy a fiú csak ébredéskor fogta fel, mi történt.
     - Akkor én pedig halhatatlanabb.         
     Solaris felébredt. Cantharis forró teával köszöntette ismét a való világban. A teremben néma csend, mindenki maga elé nézve merengett az álmán, majd lassan elkezdtek beszélgetni az élményről. Midsummer többször kereste Raoul tekintetét, aki negyed órával később ébredt fel, és a beszélgetésben csak adatokkal, tényekkel vett részt.
     Az elkövetkezendő napokban Raoul felkereste Solarist, és éjszakába nyúlóan beszélgettek. Solaris megtanulta az álomjárás alapjait idősebb társától, alámerült tudatalattijába és megtalálta azt a fegyvert, amit használni fog a kollektív Álomvilágban. Ez volt a megszokott eljárás azok között, akik a szimulációs órákra jártak. Álomidőben mérve akár évszázadokat is eltölthetnek ott, amíg meg nem találják a számukra tökéletes eszközt.
     Legtöbbjük olyan szoros kapcsolatot épít ki az álomtestükkel, hogy a való világban egyre erősebb elvonási tünetek kezdik el őket gyötörni, ami csak akkor múlik el, miután megépítik az eszközeiket a való világban is.
     Solaris kezében szorongatta az egyetlen fegyvert, amire szüksége volt, egy tenyérnagyságú stresszlabdát. Rég nem szenvedett ilyen vereséget, és rég nem érezte ezt a haragot. Régi emlékek ölelésében próbált megnyugodni. Raoullal abban az emlékben, melybe menekült, már évek óta jó barátok voltak. Kiegészítették egymást álmaikkal és gondolataikkal.
     - És Bob Marley tudod miben halt meg? – kérdezte dühösen Solaris. – Rákban. És tudod hogyan?
     - Úgy, hogy fejbe lőtték – válaszolta Raoul tényszerűen.
     Nevettek. Ez egy pillanatra csillapította Solaris haragját.
     - Nem – folytatta, ismét komolyan. – A lábujja volt rákos, de vallási okokból nem engedte, hogy amputálják, így szétterjedt. És pont ez a vallás, basszameg!
     - Pont ez! – ismételte Raoul. – Amelyik felemelte! „Végülis nekem adtad a lelkedet, de hát…” - nézett a nem-létező órájára.
     Solaris kilépett az emlékből, mosolygott, nagy levegőt vett, majd nekikezdett.
     - Oneirológiailag a három világ között folytonos kommunikáció zajlik. A Sámán az, aki összeköti a személyes álmot a személyes valósággal egy kollektív álomban, ahol a saját álmainkat reális szabályok között próbálgathatjuk.
     Itt, a Vatikánban, egy úgynevezett Belső Pokol élményt hoznak létre, egy kicsavart személyes álmot. Az álomélményt beépítik egyfajta érzékmegvonásos alvásparalízisbe, amiből csak úgy képesek kitörni, ha felébresztik az áloménjüket.
     Ebből az álomból visszaébrednek a Vatikánba, ami számukra a nagybetűs valóság, álomaddikciótól szenvedve. Ami ezek után történik, az meg nem teljesen világos, de valószínűleg így termelik a bányászokat. Nem tudom, az minket most nem érint.
     - A bányászatot gépekkel is képesek lennének elvégezni, ahhoz nem kell emberi erőforrás – mondta Raoul.
     - És mi van azzal? – Ana a letakart vászonra mutatott.
     - Azon – mondta Solaris – sokat gondolkodtam.
     Zsebéből elővett egy tégelyt, melyben két fehér kis kapszula volt. Gondolatmagvaknak nevezték ezeket a Marson. Idegi alapú információhordozók, melyek az agyba ültetnek hatalmas mennyiségű információt, melyek akkor emelkednek ki a használó emlékezetéből, amikor találkozik az információ valamelyik részével, egy ismeretlen szó definíciója, vagy egy teória neve hallatán megjelenő komplex elemzés és bizonyítás. Ezt a tanulási módszert elvetették, amikor az Álomvilágon belül végtelen időre tettek szert.
     Raoul és Ana bevették a kapszulákat, majd érezték Solaris érzelemátviteli felkérését. Pupillájuk kitágult, és fejük erőtlenül valamelyik irányba dőlt. Az üzenet elsöprő reménytelenség és félelem érzelmi hálója volt, minden emocionális árnyalat hozzáhorgonyozva elképesztően sok információhoz, adathoz és elmélethez, melyek közül egyik sem magyarázta a festmény érthetetlen megjelenését.
     Az élményt Solaris építette föl, mivel szavakban képtelen lett volna megfogalmazni az utat, melyet bejárt miközben meg akarta érteni a rettenetes festmény pszichológiai vagy metafizikai forrását. A másik kettő tudata mérhetetlen mennyiségű adatot lapozott át, majd visszatértek a valóságba.
     - Azzal – mutatott Solaris a vászonra – akkor járnánk a legjobban, ha elégetnénk és kitörölnénk az emlékét.
     - Vagy tápláljátok inkább azt, mint a Vatikánt – Cantharis az ajtóban állt. – Srácok. Lesz itt egy háború. Ha haza akartok menni, akkor vigyétek vissza, és akasszátok ki valahova. Vagy maradhattok, viszont akkor nem biztos, hogy túléljük.
     Solaris visszatért a Marsra.


     Egy hosszú délutánig mindenki csendben gondolkodott. Lassan feldolgozták az események jelentését, majd ismét beszélgettek. Cantharis elmesélt mindent, ami aznap történt, Ana és Raoult pedig egyre inkább reményt vizionáltak.
     Este, amikor a Vatikán aludni készült, Cantharis teát főzött és vacsorát készített, miközben Raoulnak mesélt a sámáni képzésről. Ana belépett, és egy darabig hallgatta a történetet a világtengelyről és a pszichedelikus utazásokról.
     - Minden rendben? – kérdezte tőle a Sámán.
     - Igen. Csak mostanában egyre furcsábbak a dolgok, mintha direkt nem láthatnám az értelmüket. Például ez is – mutatott a készülő vacsorára. – Az emberek már rég nem sütnek, de te mégis.
     - És szerinted miért?
     - Mert egy nagyon furcsa ember vagy, Cantharis de la Cruz.
     Raoul és Ana nevetett, de a Sámán elgondolkodott.
     - Igazából ja. De gondoljatok bele abba, hogy mit is jelent embernek lenni. Ezt elveszi tőlünk a technológia. Ti még diákok vagytok, de az Álomvilágban évezredeket leéltetek. A tudomány eltörli az emberi korlátokat és a kényelmetlenségeket, de ezzel el fogunk veszíteni mindent, ami emberivé tesz.
     - Úgy beszélsz, mintha technofób lennél – mondta Ana.
     - Pedig igaza van. A beszédet is már csak megszokásból használjuk. A dédunokáink már halhatatlanok lesznek, és utána pedig ki tudja, galaxisokat fognak tintaként használni.
     - Jó, akkor az ember eléri a vágytalanságot, mi azzal a baj? – kérdezte Ana miközben teát töltött magának.
     - Ez egy fertőzött vágytalanság – mondta Cantharis. – A nirvána nem egyenlő azzal, hogy az ember képes minden vágyát teljesíteni azonnal. Egyébként az az én ayahuasca teám.
     - Akkor én is kérek – Raoul két bögrébe töltött a főzetből, és az egyiket Cantharisnak nyújtotta. Leültek a padlóra és folytatták a beszélgetést, miközben várták, hogy a tea ihatóra hűljön.
     - Kissé úgy érzem, mintha az emberi lét nem illene a világ rendjébe – folytatta Ana. – Persze lehet, hogy mi vagyunk a kozmosz élenjáró szerves technológiája, de… nem tudom.
     - Az ember furcsa lény – mondta Raoul. – Talán természetéből adódóan. Az egyedüli intelligencia a világegyetemben, és valamiért nem követi a kozmikus szabályokat. Kiszakadni a körforgásból, függetlenné és szabaddá válni mindentől, tápláléktól, levegőtől, anyabolygótól, és mindent a technológiával helyettesítünk.
     - Igen – válaszolt Cantharis, - de nézzetek rám. Én igazából már egybeolvadtam a technológiával, és nem olyan szörnyű így – belekortyolt a teába, Ana és Raoul követték.
     - A mai tudomány még nem tökéletes – mondta Ana. – De amikor születésünktől fogva rendelkezni fogunk minden tudással, képesek leszünk túlélni bárhol, vagy nem tudom, párhuzamos világok között fogunk ugrálni, ha nem tetszik a döntésünk következménye, és képesek leszünk minden létező tudatra egyszerre rácsatlakozni, akkor hova fog tűnni mindaz, ami miatt reggelenként felébredünk?
     Hosszan hallgattak, miközben a tea hatóanyagai működésbe léptek.
     - Evolúció… - mondta Raoul. – Nem akarok istenné válni.
      

No comments:

Post a Comment