Thursday, November 27, 2014

Teokrácia IV

Teokrácia

IV. fejezet
Isten Országa

     Mi a rémálom?
     A kérdés megfejthetetlennek tűnt Solaris Midsummer számára. Elméjében régi álmokhoz vándorolt, sötét erdőbe, mely halott barátait rejtette, látta Ana Mionar vírusrágta arcát az üvegfalon keresztül, vagy furcsa, jövőképszerű balesetekhez, amik napokig kísértik az álmodót valószerűségükkel. Nem talált megfogalmazható összefüggést rémálom és rémálom között.
     A Második Vatikánból visszatérve Solarist elnyomta a fáradtság. Aznap, álmában egy kegyetlen szertartáson vett részt. Nanorobotok falták fel szemeit, és üres szemgödrével leírhatatlan gyönyörűségeket pillantott meg, mielőtt a gépek elkezdték felépíteni az új, bionikus érzékszervét. A szertartás alatt békességet és megnyugvást érzett. Elhagyta a félelem, amit az elmúlt pár nap megmagyarázhatatlan, valóságtagadó jelenségei idéztek elő, és minden eddigi eseményt értett a látomás alatt.
     Ismét megszólalt az ébresztő, és Solaris visszatért a valóságba. Elméjében eltervezte a napját és kitörölte a szertartás felesleges emlékét, majd elindult reggelizni. Dohányzott és kávét ivott, amikor egy gyökerek nélküli gondolat fogalmazódott meg elméjében.
     „Rémálom az, aminek nem szabad megtörténnie.”  Az asztalból holografikus monitor jelent meg, amire felírta a mondatot, majd befejezte a reggelit.
     A vatikáni út óta szüksége volt a csendre és arra, hogy a lehető legkevesebb érzéki stimuláció érje. Hiperérzékennyé vált a behatásokra, a fényekre, a hangokra, az emberi mikrokommunikációra. Anélkül, hogy elméje rácsatlakozott volna az asszisztensére, a személyes mesterséges intelligenciára, minden impulzusból annyi információt szűrt le, hogy beleszédült, és lüktető fejfájás gyötörte.
     A kolónia utcáin sétálva elzárta az épületek vizuális élményét, és csak a halvány körvonalát látta az építészeti csodáknak, a spiráloknak és optikai csalódásoknak, amiken keresztül átszűrődött az őszi nap fénye. Az emberek többsége cipőjüket kezükben hordva sétáltak a házak közötti pázsiton, a fák árnyékában.
     Lassított léptein. Szerette volna magába zárni a város szellemét. Mellette egy kisfiú sétált, kinek édesanyja türelmesen válaszolt minden miértjére.
     - Mert boldogok.
     - Mert azok akarnak lenni.
     - Mert más célért nem érdemes bármit tenni.
     - Mert akkor az élet szomorú és borongós kényszer lesz.
     - Mert nem keresik a boldogságot.
     - Mert néha sokat kell érte küzdeni.
     - Mert a boldogság nagyon összetett dolog. Nem csak az a boldogság, amikor nevetsz, hanem az is, amikor minden erődet belefekteted valamibe. Mint amikor létrehoztad azt a kis madárkát, emlékszel? Az sokkal nagyobb boldogság volt, mint a nevetés, igaz?
     Bevonzotta egy tradicionális vásár, kisebb, megunt dolgokkal. Solaris megállt az egyik eladónál, aki felállított egy kisebb könyvtárat az utcán, és a szíve elkezdett hevesen verni. Raoul évek óta vadászott arra az Alapítvány-sorozatra, amit most talált az egyik polcon.
     - Jó választás – mondta az eladó.
     - Ajándék lesz valakinek, aki nagyon fog neki örülni.
     - Hát, tudod, én azért jöttem ki, hogy kezdőtőkét szerezzek a kutatásomhoz, szóval valahol a kettő között megállapodhatunk az árban.
     - Mit kutatsz? – kérdezte Solaris.
     - Álmokat. Mi nem tudunk álmodni, tudod, erre csak a szerves agy képes, de sokan közülünk szeretnének belépni az álomalapú társadalomba. Úgy értem, mi tényleg nem álmodunk elektronikus bárányokkal, de nem tudunk rákapcsolódni az Álomvilágra sem emiatt, és… - elhallgatott, és a cipője orrát nézte.
     - Sajnálom.
     - Nem, semmi, azért vagyok idekint, hogy ezt a problémát meg tudjam oldani.
     - Figyelj – Solaris körbenézett. – Én megveszem az egész gyűjteményt, ha ezzel nem keltünk nagy feltűnést. Nem szeretem a túl sok figyelmet. Ha el tudnád szállítani hozzám, akkor azt is kifizetem, azon az áron, amit te mondasz.
     Az eladó hosszasan bámult Solarisra, aki mosolyogva a kezét nyújtotta. Kezet ráztak, és elköszöntek. Solaris a mögötte lebegő, gömb alakú M.I.-ketrece számításaira bízta a léptei irányítását, miközben szelektált az emlékei között. A feleslegeseket kitörölte, az érzelmi töltettel bíró jeleneteket elraktározta, az esztétikailag értékes élményeket pedig asszisztense árverésre bocsátotta.
     Ezután rácsatlakozott a város információs szerverére az otthoni hírekért. A hálót minden csomóponton ugyanaz a hír tartotta figyelemben: „Dr. Alan Wordsmith asszisztense öngyilkos merényletet hajtott végre teremtője ellen”.
     Solaris végigfutott a kérdéseken, melyekre választ keresnek a polgárok. A sámánkultusz, a Cantharis de la Cruz köré épült racionális hőskultusz követői kétségbeesve keresik a Sámánt, akinek távolléte nem nyilvános. Mások indítékokat keresnek, hogy miért választ magának ilyen kegyetlen véget egy android egy szabad és békés világban, és miért akarná bárki meggyilkolni az embert, aki ezt létrehozta. Összeesküvésekről beszéltek páran, arról, hogy ez a gyilkosság egy eddig rejtett szekta első szárnypróbálgatása.
     Solaris visszatért a tudatos irányításhoz, és belépett a kávézóba. Dr. Alan Wordsmithen és a zenekaron kívül a helység üres volt. Az egész teret körbelengte az jazz, a kávé és a kávézói könyvtár ódon könyvillata. Solaris M.I.-ketrece először látta ezt az időntúli világot, és hosszú percekig felfedezőkörutakat repült. A levegőben táncolt az élőzenére, és végigböngészte a könyvtárat. Solaris helyet foglalt, ő pedig, miután a kávézó minden részét megismerte, a tenyerébe lebegett.
     Dr. Wordsmith a távolba révedt, és játékosan keringette a Jim Beamet a poharában.
     - Minden rendben? – kérdezte Solaris.
     - Persze, csak… mindig furcsának tartottam, hogy a legnagyobb elméket sorra felemészti az őrület. Azt hittem, ha a társadalmat az értelemre építjük, megszűnik ez a probléma, de most… nem értem, hogy mi történik.
     - Az asszisztense egyedülálló eset, nem?
     - Először is ott van Azier de la Cruz, akiből zsoldos lett. Aztán Novaris detektív, aki isten tudja miért, elvonult a Vatikánba miután elzárta Aziert, és öngyilkos lett. Most itt van Cantharis, aki, miután felépítettünk egy édenkertet, most visszatért a pokolba, és attól tartok, ennek nem lesz jó vége. És hallottad miket beszélnek erről a szektáról?
     - Nem érdekel.
     - Pedig érdekes.
     - Mint minden alaptalan teória. Az egyetlen, ami elmondható róluk az, hogy érdekes.
     - Solaris – Dr. Wordsmith mélyen a szemébe nézett. – Szeretném neked adni ezt a nyomozást. Cantharis helyett. Szeretném tudni, miért akart Zemfira, akiben a leginkább megbíztam Cantharis után, meggyilkolni, és miért lett öngyilkos. Minden pénzt megfizetek, ha megkapom a válaszokat.
     Könnyed dallamok úsztak át a kávézón. Cantharis de la Cruz volt a kolónia őrangyala, a védőszent, aki a társadalmat veszélyeztető megbízásokat teljesítette. Most Solaris Midsumeert kérte fel az iskola igazgatója, hogy lépjen rá erre az útra. Solaris egyre erősebben szorongatta az MI-ketrecet. Amikor stresszlabdának használja, a mesterséges intelligencia visszavonul teremtője tudatából, ha összenyomja. Ilyenkor Solaris saját kognitív és érzelmi képességeivel határoz meg egy lehetséges döntést, és amikor elengedi a ketrecet, az visszakapcsolódik a tudatára és szimulál minden lehetséges végkimenetelt.
     - Akkor kezdjük a történet elején, ha kérhetem.
     - Találkozott Cantharissal, és ennyit tudok. Aznap reggel láttam utoljára, azután pedig már csak amikor meg akart gyilkolni. Végignéztem, ahogy darabokra szakad, Solaris. És most már semmit sem értek.
     - Azt az érzést ismerem.
     Solaris felállt, és elköszönt.
     - Várj. Van még valami.
     - Na most ki a nyomozó? – mosolygott Solaris. Dr. Wordsmith egy könyvet nyújtott át Solarisnak, Clark Novaris könyvét, amiben Azierről írt. – Köszönöm.
***
     - Az emberiség nem engedheti meg magának a türelmet, hogy a szebb jövőt várja. Mindig voltak emberek, akik őrizték magukban a tudást és a víziót, hogy új világot építhessenek.
      A zsoldostudós megérintett egy panelt, és a labor plafonjáról leereszkedett egy idegkorona. Tápláló vénái visszanyúltak a terem mennyezet négy sarkáig, és onnan a négy neuronbölcsőbe.
     Maga elé beszélve folytatta.
     - Bármilyen erőt fel kell használnunk az újjászületéshez. Minden árat meg kell fizetnünk, hogy a pusztuló világ hamvaiból újjászülethessünk.
     Azier leült, és fejére ereszkedett a korona. A neuronbölcsőkben villámok ébredtek, ő pedig behunyt szemmel és mozdulatlan arccal tűrte a fájdalmat, amikor a több száz tű átfúrta a koponyáját.
     A Bábmester tudata több száz darabra hullott. Minden tudatszilánk más nanodrón gazdatestére csatlakozott az apró, afrikai faluban. Látta a zsoldosai szemével a hosszú percek múlását, a lakók szemével az esti nyugalmat, érezte a feszültség oldódását az őrökön keresztül, a lassú olvadást, ami a hajnal közeledtekor oldotta el a katonát a posztjáról, vissza a faluba, vissza a családhoz. 
***


      Solaris Midsummer, a városőrség tagja, a de la Cruz zászlóalj parancsnoka visszatért a valóságba, a kolóniai életbe, ahonnan észlelte az első reggeli konfliktust. Amikor hozzáértők beavatkozása szükséges, olyan helyzetekben, ahol minden kiejtett szónak súlya van, a polgárok az őrség tagjait riasztják ahelyett, hogy beavatkoznának. A riasztások számától függően kisebb-nagyobb csomópontok jelennek meg a térképen, az őrség tagjai pedig elvegyülve az emberek között járják a kolóniát pontról pontra.
     Régi kapcsolatokat és emlékárusokat akart megkeresni. Az ügy egy zárt és áthatolhatatlan gömb volt az elméjében, amin rések után tapogatott. El akarta felejteni az egészet addig, amíg nincs egy biztos kiindulópont.

     - Én a Földön születtem – kiabálta mérgesen az egyik fél. – Láttam mire képes egy vallás a saját szememmel!
     - De annak a kornak vége! – kiáltotta a másik.
     - Akkor miért imád itt mindenki egy de la Cruz nevű megváltót? Nem látja senki, hogy semmit sem fejlődik az emberiség?
     Solaris közbe akart lépni, de kíváncsi volt a vitájukra, és amíg nem volt jele a fizikai erőszaknak, nem volt szükséges beleavatkozni.
     - Nézzen már körbe, ember! A Marson vagyunk. Ha maga földi, tudja jól, milyen volt ott. Ez csak egy gyilkossági kísérlet volt, emiatt nem fog mindenki fegyvert ragadni.
     - Igaza van – nyugodott le az első. – Sajnálom, hogy kiabáltam.
      Solaris sokáig állt még ott, miután a tömeg eloszlott, tudatában a megmagyarázhatatlan öngyilkosság reakcióba lépett a vallással, és meghasadt a misztérium üvegbúrája. Nem ismerte társadalma vallásait és legendáit, de több szimulációs emlék tört felszínre benne, amiben extatikus mámorban úszó vallási fanatikusokkal és öngyilkos merénylőkkel találkozott.
     Lekért minden információt a jelenlegi vallásokról asszisztensétől. Vallásos androidok után kutatott, és a sámánkultusz változatait, leágazásait tanulmányozta. Az egyik ilyen volt a Hypnos-kultusz, amiről a szóbeszéden kívül semmit nem lehetett tudni. A nap fele elmúlt, amikor Solaris visszatért a valóságba a vallásokról szerzett újféle tudással, és Melita Arches nevével, akiről azt beszélték, kilépett a szektából.
     Solaris egy erdőszerű parkban várt rá, egy csendes és magányos rengetegben valahol a város szívében. Lila és fehér virágok nőttek a magas fák tövében.
     - Maga személyesen ismeri a Sámánt, parancsnok? – kérdezte Melita, miután Solaris elmesélte, miért keresi a Hypnos-kultuszt. Az emberek ritkán látták a Sámánt, és ha az emlékek nem járnának emberről emberre, Cantharis csak legenda és mítosz lenne. Solaris átadott pár emléket a Sámánról cserébe információért a Hypnosimádókról.
     - Ők is tisztelik a Sámánt, de számukra Hypnos, az álomisten az a lény, ami összeköti őket, nem Cantharis. A céljuk az, hogy visszavonhatatlanul összekapcsolják az embert a technológiával és az álomvilággal.
     - Akkor ők ilyen beteg fanatikusok?
     Melita megállt, és háttal Solarisnak a virágokat nézte.
     - Ők betegek, Solaris parancsnok, ők a kolónia egyetlen pusztító entitása, és ha sokáig rejtve maradnak, nem csak magukat fogják tovább pusztítani, hanem mindenkit. Biztos vagyok benne, hogy Dr. Wordsmith asszisztense miattuk tette, amit tett, szegény lélek.
     - Maga biztonságban van?
     - Igen, én ismerem őket.
     - És én hogy találom meg őket?
     - Hamarosan ott lesznek mindenhol. Orvosok, tanárok, szakácsok, akármik lehetnek, és belénk ültetik az egyik beteg implantjukat. Már építettek műveleti központot és saját szimulációs szervert.
     Egy emléket adott át Solarisnak, a Hypnos-szekta beavatási szertartását. Istenek vették körbe a parancsnokot az emlékben. Egyszerű embernek tűntek, de az emlék magába foglalta a tudást, hogy ezek a lények túllépték a homo evolutis szintjét, a technoself, a neohumán szintjét, és valami olyan létet értek el, amit még istenek kezébe sem adott az emberi elme.
     Egy kollektív tudat kötötte őket össze, minden istenség a tudat egy végtagja, minden végtag különféle erők birtokosa volt. Solaris az Álomvilágban érezte magát, körbevéve felébresztett áloménekkel, a képzelet határmezsgyéin megszületett energiákkal, de ez a valóság emlékképe volt, benne materiális áloménekkel.
     Solaris félelem nélkül körbenézett. Minden istenség üres szemgödrökkel tekintett vissza rá. Ez volt Hypnos, az álomisten ezer porhüvelye.
     Solaris Midsummer megrészegülve attól a boldogságtól, amit az eddig érthetetlen események megértése okozott letérdelt Hypnos előtt és elfogadta a beavatást.
      

No comments:

Post a Comment