Thursday, November 6, 2014

Teokrácia II

Teokrácia


Második Fejezet
Eljövetel

Írói megjegyzés:
Elnézést szeretnék kérni a fejezetben felbukkanó ellentmondások miatt, és az egész II. fejezet összecsapottságáért. Számomra ez még csak vázlat, és a végső lezáráson kívül nem tudom, merre megy a történet. Most olyan események jelentek meg, amiket eddig nem említettem, viszont amíg végig nem haladok az egész könyvön, már nem fogok visszanyúlni hogy a jelenlegi eseményekhez viszonyítsam. Remélem senkit nem kedvtelenítek el ezekkel az apróbb hibákkal, amiket első könyvem írásakor elkövetek.
<3

Ana és Solaris egymást szorosan átölelve aludtak. A szokottnál erősebben kapaszkodtak egymás pizsamájába. A halk, összehangolt légzésükön kívül semmi sem hallatszott, miközben a Sámán cirkálója, távol a Marstól, átúszott a sötét űrön.
     - Ébren vagy? – kérdezte Solaris. Érezte mellkasán, ahogy a lány bólint. – Ana, én… - elhallgatott.
     - Én is érzem. Már tegnap éreztem az órán.
     Sokáig hallgattak. Hosszú órák teltek el mióta lefeküdtek aludni, de furcsa érzések kísértették az éjszakát. A diákok az órán különös jelenlétről beszéltek, és arról, hogy úgy érzik, mintha valaki figyelné őket, amit Solaris a vatikáni díszlettel és egyszerű képzelgéssel magyarázta, de ismét érezte.
     - Félek – törte meg végül a csendet. – Ha lehunyom a szemem, szörnyű rettegés fog el. Próbálom azzal magyarázni, hogy az utazás miatt, de.. megbénít.
     - Ne aludj el, Solaris.
     - Álmodtál valamit?
     Ismét bólintott.
     - Láttalak téged, Raoult és Cantharist egy folyosón. Beszélgettünk, majd hirtelen elvágtad a Sámán torkát. Ő mélyen a szemembe nézett, miközben tovább beszélt. Nevettetek. Vérözön folyt a sebből, és olyan tágra nyílt, hogy kiszakadt rajta az egész koponyája, aztán megfordult, én pedig láttam belülről az arcát, amit mintha mindig tartott volna a csont. Aztán pókok jelentek meg, egy elölről, egy hátulról, és visszaszőtték a csontot és a bőrt, én pedig azon gondolkodtam, hogy miért nem érzek semmit eközben.
     Solaris elmélyedt a gondolataiban, mint mindig, amikor nem talált válaszokat. Elválasztotta a tényeket a külvilágtól, majd összekötötte azokat a lehetségessel. Ezzel a módszerrel mindig képes volt megérteni az őt körülvevő világot egyedül, segítség nélkül.
     - Te mit tudsz az álmokról? – kérdezte Anától.
     - Nem sokat. Olvastam azokat a tanulmányokat, amiket Cantharis említett, tanultam a sámánizmusról és kísérleteztem növényekkel, de az álmokról nem sokat. Senkit nem érdekelnek. A Sámán előtt ez egy magányos világ volt.
     - Vannak olyanok, akik megálmodják a jövőt – mondta Solaris.
     - Igen, de az valamiféle emlékzavar.
     - Nem, vannak emberek, akik emlékeznek az álmukra, aztán válik valóra. Az emlékeikben van a jövő – felült, majd nagyobb lelkesedéssel folytatta. – Vannak elméletek, de nem mélyedtek bele a tudósok. Ha egyszer megértjük, használhatjuk is, de az álomjárás elterjedésével ez lehet hogy eltűnik. Mit tudsz a sámánizmusról?
     - Pszichedelikus spiritualitás. A sámánok begombázva beszélgettek a szellemekkel és halottakkal. Nyilván, csak a tudatalatti kivetülésük, de azért érdekes. Ezek a szerek az agyunk álmodó régióit használják. A sámánok vezették a törzseket, és a szellemektől kaptak útmutatást és jövendölést.
     - Jövendölést – Solaris undorodva ismételte a szót. – A vallásokat azért találták ki, hogy könnyebben irányíthassák az embereket.
     - Igen, én is bejárok az órákra, tudom. De csak tegyük fel, hogy ezeknek a legendáknak van valami alapja. Lehet, hogy tényleg voltak olyan vízióik, amikor ébren jött egy ilyen deja vu álom.
     - Jó, de a jövőképek, amiket most álmodnak az emberek, nagyon specifikusak. Beszélgetések szóról szóra, ugyanott megtörténnek, vagy sosem látott filmjeleneteket álmodnak meg.
     - És mi történik, ha megváltoztatnak ilyenkor valamit?
     Solaris vállat vont.
     - Káosz. Semmi. Belezavarodnak, vagy emlékhurokba kerülnek. Ilyenkor nem tud nyugton maradni az ember.
     Ana hosszan hallgatott, majd suttogva megszólalt.
     - Sol. Mikor halt meg Novaris püspök?
     - Tegnap este hatkor.
     - És… - megremegett a hangja. – Mikor volt a Sámán órája?
     Midsummer elméje sikoltott és háborgott. A szabályok eltűntek, és semmi nem kötötte össze a kósza tényeket a valósággal, ő pedig távolról nézte, ahogy a világképe összeomlik, aztán válaszolt.
     - Délelőtt tizenegykor.

***

     Raoul fáradtan ébredt. Legalább tíz órát aludt, és úgy érezte magát, mintha napok óta le sem hunyta volna a szemét. Csöndesen, a gondolataiba merülve öltözött fel, és indult el a konyhába egy kávéért.
     Reggeli közben olvasott, nem a papírkönyvekből, hanem digitálisan, cikkeket és elveszett könyveket. Kvantumfizikáról olvasott, régi, elfeledett teóriákról, amik úgy gondolták, hogy a világok párhuzamosan léteznek egymás mellett, és egymással kölcsönhatásba lépnek. Misztikusok könyveit olvasta, akik más emberek álmaikban jártak.
     Aztán emlékben visszatért a saját álmához. Érezte, ahogy a Sámán álmot jár. Olyan volt, mintha minden, ami egykor létezett volna, Cantharis lépései nyomán emlékké halványulna.
     - Összefolyik az álom és a valóság – mondta magában. Rántottát készített, és megterített Anának és Solarisnak, majd tálcát fogott, és egy bögre kávé mellett elindult a Sámánhoz a reggelivel.
     Csendben hallgatta a hajó ébredő hangjait, a radar disszonáns csilingelését amit a környező bolygókról olvas le, a hajtómű tompa, egyenletes zúgását, és a falakból szűrődő csendes zongoraművet.
     A Sámán mélyen aludt a sötét szoba másik oldalán. Az egyetlen fényforrást a bejárattól balra levő íróasztal, és a fölötte levő tábla ősi, kék ledfénye adta. A táblán földi újságcikkek tucatjai voltak kivágva, feltűzve és egymással nagyon sok szálon összekötve. Raoul lerakta az asztalra a reggelit, majd elkezdett olvasni.
     A cikkek legalább százötven évre visszamentek, a Föld egyre gyorsabb pusztulásáig. Egymás után következtek a kivágások katasztrófákról, napkitörésekről, megmagyarázhatatlan természeti csapásokról, és a politikáról.
     „A társadalom elfordul a tudománytól” hirdette a főcím. A cikk össze volt kapcsolva egy távolabbival, ami az első zsoldostudósok megjelenéséről szólt, akiket forradalmakban és háborúkban alkalmaztak, ez pedig egy másikkal, amely írója hosszan és részletesen írt a Bábmesterről, Azier de la Cruzról, és neohumán gyermekéről, akit most Clark Novaris detektív nevel föl.
     Raoul tekintete a Sámánt kereste a sötétben, aki rövid, erőteljes lélegzetvételekkel aludt, és érthetetlen álomnyelven suttogott. Ismét érezte álmának azt a kísértő érzését, a Sámán mindent elnyelő jelenlétét. Szeme végre hozzászokott a sötéthez, és Raoul Seoc egy sötétkék bionikus szempár halvány fényét látta Cantharis ágya felől.
     Félelmében kilépett a szobából és bezárta az ajtót, aztán sietve indult el. Ana Mionar sikolya járta be a folyosót.
     - Raoul! – Solaris a háta mögül szólította. – Merre van?
     - Nem tudom, a Sámánnál voltam.
     - Basszameg. – mondta és elindultak a hang irányába. – Pár órája elvonult festeni, mert nem tudtunk aludni.
     - Ti is éreztétek? – kérdezte Seoc. – Mintha összefolyna az álom és a valóság, nem értem mi történik.
     Befordultak a raktárba, ahol Ana állt vászna előtt. Az új festményre nézve végigfutott a hátukon a hideg és a falig hátráltak, hipnotizálva a rettenetes rémképtől, ami eléjük tárult.
     A fekete vásznon, a világűr csillagszőnyegén megszakadt a valóság szövete, és egy démoni lény arca emelkedett ki. Üres, fehér szemgödrét és üvöltésre nyíló száját formátlan, folyton változó, sötét anyagból szőtt, hálószerű bőrfelület vette körül, mely szemei és szája peremén fogszerű tüskéket növesztett.
    

***

     Cantharis remegve ébredt. Szíve úgy kalapált, hogy a Sámán beleszédült, miközben agya feldolgozta a környező valóságot. Kilépett az ágyból és az asztal felé menet felvett egy pulóvert, ami a földön hevert. Megreggelizett, megfogta a bögre kávét és elindult megköszönni a rántottát.
     A folyosóra kilépve visszaemlékezett az álmára, ami most a szeme előtt valósult meg. Megfordult, és a konyha felé indult, tudatában azzal, hogy Solaris félbehagyott reggelijén kívül senkit nem fog ott találni. Növekvő haraggal lépett vissza a szobába. Emlékezetéből kiemelkedett egy álomkép, amelyben épp a jelenlegi helyén állva kérdezte magától: „Mi a fasz…”
     - Mi a fasz… - suttogta maga elé az időhurokba zárt Sámán. Mély levegőt vett és kitisztította az elméjét. Nem volt ébren, mert képtelen volt kitörni az emlékspirálból. Nem aludt, mert a világ körülötte nem volt rémálom. Furcsán otthon érezte magát.
     Az asztalhoz lépett, és félresöpört mindent, amit a vezérlőpultra pakolt, aztán megérintett egy gombot, és a hangja bejárta a cirkáló minden pontját, ahogy a diákjait a szobájába hívta.

     Rettenetesen néztek ki. A kialvatlanság és a félelem eluralkodott rajtuk, és önkívületlenül mesélték el az utazás eddigi eseményeit. A Sámán végighallgatta őket, majd azt kérdezte:
     - Mit tudtok a Vatikánról?
     - A pápa felvásárolt egy bányászhajót, ahova áttelepítették a Vatikánt – mondta Solaris. – Teljesen elzárt társadalom. 
     - Az előző Vatikán kulturális mintájára, de új technológiával építették, és hallottam valamit az igazságszolgáltatásukról – tette hozzá Ana.
     - A Pokolszimuláció – folytatta Raoul. – Valami beteg világba taszítják az embereket, és kiölnek belőlük minden emberit.
     A Sámán bólogatott.
     - Igen, és nem. A Pokolszimulációt apám készítette, és igen, az volt a cél, hogy csak a bénító félelem maradjon az emberben, hogy könnyen irányítható legyen. De egy valamiben tévedtek. Nincsen város azon a bányászhajón. A Vatikán maga a Pokolszimuláció. – széttárta a kezét. – És boldogan fogad minket.
     A cirkáló óvatosan landolt a Második Vatikán kikötőjében, miközben a diákokat átjárta az Álomvilág ismerős érzése, az öntudatra ébredés teremtő ereje. 

No comments:

Post a Comment