Wednesday, December 31, 2014

Teokrácia VII

Teokrácia
 Hetedik fejezet

   Az eddigi legrövidebb fejezet, a végét le sem írtam egyelőre. Azoknak, akik olvasnak és nem beszélek velük, köszönöm. Most szünetet tartok, ahogy a gondolataimban kiforrt a célom a könyvvel, és ahogy látom a hiányosságaimat, vissza kell mennem az elejére, és a tévutaktól megtisztítani a történetet, megduplázni a mennyiségét, a karaktereket kifejleszteni és a világot konzisztensé tenni. Amíg ezzel nem végzek, addig nem szeretnék tovább menni, mert nyűg, gyűlölni azt, amit eddig írtam, mert nem illik ahhoz, amit ezután akarok. Én is csak tanulok. <3 Aki esetleg idetévedne, és elolvasna, nagyra értékelném a véleményét. 

                Acélszürke drónok hasították fel Cantharis űrsiklójának bejáratát, amikor az elahgyta a marsi otthon ölelését. Amikor az utasok mély álmot aludtak, a gépek rácsatlakoztak idegpályájukra, és a Második Vatikán szimulált valóságába taszították őket. A cirkáló lassan úszott az emberiség szülőbolygója felé, és amikor leszállt az aszteroidára, a drónok óvatosan átszállították az álomba zárt Ana Mionart, Raoul Seocot és Cantharis de la Cruzt, a Pokolszimuláció új lakóit a bányászhajóra. Békésen pihentek több ezer álmodó mellett a hajó belsejében. Azier de la Cruz, a szimuláció humán szervere őrködött medtációs pózban az álmodók felett a bányászhajó termében, akivel szemben a Vatikán minden lakosa feküdt, és a drónok az álmodók biológiai testét egyenként, a szimulációs behatások alapján változtatták. Egy robot sejtmintát vett egy férfitól, amivel megtermékenyített egy nőt, miközben a két ember a vatikáni szimulációban szeretkezett, egy másik gép karmait belemélyesztette egy utcai késelés áldozatába, az álmodók izmait úgy stimulálták, ahogy a virtuális valóságban használják őket, Cantharis és Oana fölött egy-egy drón lebegett, halálukat várva, Raoul és Ana bőrét pedig a robotcsápok szikéi újra és újra fölsebezték.
                Az idegrendszer regenerálódott először. Emlékvihar. Nevek és arcok, helyek, bolygók, érzelmek, és egy kérdés, kutatás az elveszett személyiség után. A de la Cruz család, Oana tudásszomjas tekintete, a pusztuló földi metropolisz, az első marsi őserdők kiemelkedése a cirkáló ablakából, félelem attól, hogy a fiatal, rémült Cantharist nem lesz képes felnevelni a nyomozói fizetésből, és a válasz a kérdésre: Clark Novaris detektív.
                Szíve lassan dobogni kezdett, melyet napokkal ezelőtt szúrt át egy drón, úgy, ahogy Novaris önmagával is tette a Pokolszimulációban, holttestét pedig leszállították a bánya hulladéklerakójába. Akkor megszakadt az összefonódás az ő és Cantharis elméje között. A transzhumán beültetések néhánya, melyeket Azier de la Cruz ültetett a gyermekbe, elavultak és használhatatlanná váltak, melyek közül néhányat Novaris detektív képes volt hasznossá alakítani. Cantharis első, már használatlan neuroimplantja elektromágneses hullámokat bocsátott ki. Novaris detektív egyetlenegy regenerációs nanorobotot ültetett el önmagában, amely a hullámra válaszolva felébred, reprodukálja önmagát és belép a regenerációs programba.
                A nanodrónok egyre nagyobb sebességgel regenerálták Novaris detektív rothadásnak indult testét. Izomról izomra érezte a növekvő hatalmat önmaga felett. A memóriabank elkezdte visszatáplálni a rövidtávú emlékeket a szerves agyba. A vatikáni élet utolsó emlékei változatlanul tértek vissza Novaris detektív tudatába, ő pedig megállt, és ökölbeszorította a kezét. Visszaemlékezett az elmúlt hónapokra, a fiatalokra, akikkel beszélt, és akiket más egyházi társai tanítottak. „Ezeknek a gyermekeknek ki kell innen szabadulniuk” – emlékeztette magát a mantrára, amit naponta számtalanszor elmondott magának, és azoknak, akikben bízhatott. Senki nem volt képes segíteni nekik. Még Oana Rain sem lett volna képes túlélni az ébredést külső segítség nélkül, és nem tudná elhagyni a bányászhajót.
                Bólintott, jelezvén önmagának hogy amit tett az helyes, és felelni fog a következményekért, és elindult, hogy felkészítse a külvilágot azoknak, akik hamarosan felszabadulniak a Pokolszimuláció karmaiból.
***
                - Azért jöttél, hogy segíts? – visszhangzott Oana Rain hangja a távolból. A kérdésen kívül a világ, amelyben a Sámán találta magát üres volt. Egy tiszta Álomvilág, érintetlen termőtalaj, amelybe nem ültettek el gondolatokat, álmokat, ötleteket. Üres volt és végtelen, a két álmodón, Oanán és Cantharison kívül nem létezett benne más, csak végtelen lehetősége.
                –Tudom, mi történik veled, Oana, és ha képes vagyok rá, segítek. Cserébe tudni szeretném, mi történt Novarissal.
                A világ forogni és változni kezdett, majd kiemelkedett a káoszból Clark Novaris püspök lakása, melyben, Cantharis szeme láttára lejátszódott Novaris utolsó találkozása tanítványával, és a halál, a megmagyarázhatatlan és érthetetlen öngyilkosság, amely a lányt a pokolba taszította.
                - Ó – mondta a Sámán. – Értem. Furcsa, akkor a következményekben kell keresnem a magyarázatot.
                Cantharis hangját mennydörgés szállította Oanához, aki a mondatra felült súlytalan lebegéséből.
                - A következményekben? Ki vagy te?
                - A nevem Cantharis de la Cruz, Clark Novaris nevelt gyermeke vagyok és azért vagyok itt, hogy kiderítsem, miért halt meg, és hogy segítsek neked. Kaptam tőle egy levelet, amiben mesélt rólad, és megkért, hogy segítsek neked, és a többi hozzzád hasonlónak.
                - Mesélt rólad.
                - Szóval öngyilkos lett – mondta Cantharis. – Miért? Nem volt valami erre utaló jel, amit észrevettél? Nem törte fel az elméjét valaki?
                - Az én kezemben volt a fegyver – válaszolt a lány. Cantharis hallgatott, és irányt váltott a fehér ürességben arra, amerről a hang érkezett. – Meg tudtam volna állítani elméletileg, de nem sikerült.
                - Mesélj el mindent, Oana, amit tudsz a Vatikánról.
                - Azt hiszem… - a lány elhallgatott, és a Sámán megállt. Vártak, Oana a gondolataiba mélyedve, Cantharis pedig az álmok belső világ látóhatárát kémlelve, majd amikor Oana Rain folytatta, a távolban egy nap kelt fel a horizonton. Oana gondolatai elkezdtek beleivódni az álomvilágba. A Sámán a hajnal felé indult.
                - Clark püspök mindent elmondott. Ez egy virtuális valóság. A szüleim ide menekültek a Marsról, mert apám meggyilkolt egy kereskedőt. Én itt születtem. Valami kristálybányán vagyunk, ami a Föld körül kering. Te vagy a Sámán, igaz? A püspök sokat beszélt rólad, de nem tudom, te honnan jössz, vagy milyen a világod. Az én világom beteg, ismerem a lakóit. Persze, vannak köztük kellemes emberek, de van bennük valami…
                A lány elhallgatott. A felkelő nap átalakult, és az embert óvó égitest narancsszínű álomképe egyre vörösebbé és hatalmasabbá változott. Gyűlölet és erőszak ébredt a lányban. A Sámán számtalanszor látott hasonlót az óráin, az érzelmek valósidejű kivetülését, de Oana Rain most éli át először ezt a haragot. Cantharis elővett egy szál cigarettát, és rágyújtott. A mozdulatsor kitisztította elméjét, amely eddig megállíthatatlanul ugrált a két lehetőség között, hagyni, hogy a lány az őrület küszöbén egyensúlyozzon, vagy megmutatni egy szabad világ képét.
                - Valami mi van bennük, Oana Rain? – kérdezte végül.
                - Valami csillapíthatatlan éhség mások lelkéért, és valami mazohista önfeláldozás. Boldogan átadják a szabadságukat, idejüket, erejüket, elméjüket másnak, ha ők is megkaphatják valakiét.              A látóhatár elmosódott Cantharis előtt, és gondolatait egyre elöntötte a harag. Mélyen a cigarettájába szívott, majd beszélni kezdett, és szavai nyomán az álomvilágból az egekbe nyúló erdőzet kezdett kinőni, melynek sűrű lombjai között egyedül a Sámán nyomában felkelő hold ezüstös fénye hatolt át.
                - A Vatikán lakói épp azért vannak itt, mert fertőzőek. Az emberiség évezredeken át magában hordozta az erőszak csíráját, és csak úgy tudtak megélni egymás mellett, ha minden ember nagyobb hatalomtól félt. Amikor egy uralkodó, király vagy kormányfő erejét vesztette, a keletkezet hatalmi vákuum beszívta a legmocskosabb, hataloméhes embereket a társadalomból, és mivel így ment ez évezredek óta, senki nem kérdőjelezte meg ennek a helyességét. Nem is voltak rá készek. Képzeld el ha a pápa és a papság levenné a kezét a hívőkről, tudod, mi történne. Hénoch azért öli azokat, akik szabadságra vágynak, mert mindenki más tudja, hogy a szabadságtól az lenne ami, egy hataloméhes állat, egy gyilkos és tolvaj.
                Százötven év volt, mire az emberiség elérte a szintet, hogy erőszak nélkül tudjon szabadságban élni, és az elején minden jól ment. A gyilkosokat és tolvajokat kitaszította a társadalom, és utolsó lehetőségként ide, a Második Vatikánba, a Pokolszimulációba menekültek, vissza az őrületbe, ahonnan jöttek. A technológiát apám fejlesztette, a társadalmi berendezkedést pedig Novaris találta ki. Az emberiség, a te világodon kívül egy anarchikus világban él, ahol az ész, a racionális ítélőképesség és az empirikus bizonyíték a gondolkodás alapja. A te világod egy papok által uralt diktatúra, ahol a logikát felülírja az isteni szó és a varázslat, az alaptalan és értelmetlen hit. Hit a hatalomban, fizikai és afölötti értelemben.
                - Igen, de én miért nem lehetek része annak a világnak? – kérdezte Oana, kinek hangját a Sámán egyre közelebbről hallota. A távolban összehasonlíthatatlan épületek, felhőkarcolók, spirális és mágneskötésű tornyok, terek, parkok és utcák százai nőttek ki az álomból, felettük pedig a vörös nap kúszott delelőre.
                - Fogságban születtél, és senki nem akart kiszabadítani. Nem beszélünk rólatok otthon, nem gondolunk rátok, nem tudunk rólatok semmit, nem figyelünk titeket. Én sem tudtam sokat, mielőtt megérkeztem. Novaris segített, hogy megértsd a világot, és felkészülj a következő életre. Én felajánlom neked, hogy velem gyere. Segíteni fogok neked.   
                Egyre közelebb értek egymáshoz a világok. Cantharis ősi, sötét erdeje, mely a sámánizmus misztériumát őrzik a vándornak, és Oana titáni metropolisza, mely az emberi álmok és képzetek megtestesülése volt.
                - Segíts, de ne csak rajtam, mindenkin, aki szabadulni akar, és joga van belépni hozzátok.
                - Mindenkinek joga van belépni először, de akit kitiltottunk, az nem térhet vissza. Itt fogjátok hagyni a családotokat és tanítóitokat.
                Cantharis erdeje felett őrködő Luna egyre közelebb ért Oana ragyogó csillagához.
                - Egy valamit még tudnom kell – mondta a lány, és felemelte tenyerét. Ujjaiból halványkék fonalak emelkedtek ki, melyeket képes volt gondolataival irányítani. – Ez csábítóan nagy hatalom – mondta. – Elméket tudok ezzel irányítani, és megszállni.
                - Igen – mondta a Sámán elgondolkodva. – Láttam már ilyet. Apámnak, a Bábmesternek hasonló volt – megvonta a vállát. - Ha nem akarsz vele pusztítani, ne tedd.
                Egymással szemben álltak, és a két világ összefonódott. A metropoliszt ellepte az őstermészet, az erdő pedig bioszintetikus édenné változott. Cantharis holdja eltakarta a napot. Elvarázsolva nézték a napfogyatkozást.



Monday, December 22, 2014

Teokrácia VI

Teokrácia

Hatodik fejezet


     Halkan ébredt a metropolisz. A felhőjárók hangtalanul közlekedtek Solaris ablaka alatt, és egy távoli téren a magasba emelkedett az ünnepi totem, nanografikus és okosanyag formák folytonos váltakozása, atomokra hasadása és rematerializálódása, természeti erők párharca vagy földi mesék színésze, mely magához vonzotta az ünneplő embereket.
     - Nem korai? – kérdezte Solaris ébredezve, amikor a fényeket látta. Asszisztense porhüvelyben főzött teát, melyet egy tökéletesen írt, krisztus előtt hatszázban játszódó Kína szimulációjában edzettek készítői Lao-ce mester tudatává, hogy azzal egyesülhessenek a kóbor mesterséges intelligenciák. Az asszisztens megtartja öntudatát, de összefonódik Lao-ce tudatával, aki békésen szendereg egy Álomvilágban, és a marsi valóságot nem úgy látja mint egy valóság ami van, vagy lesz, lehet, vagy egyáltalán kellene lennie, hanem úgy, mint egy érdekes álom.
      - Az ünnepek nincsenek dátumhoz kötve, Solaris. Akkor gyűlnek össze az emberek az ég alatt, ha okuk van rá, nem akkor, amikor kell.
      Solaris a mesterre hunyorított. Kedvelte ezt a jellemet, bár először találkozik vele. Őszinte bölcsesség sugárzott asszisztense porhüvelyéből, és nyugodtság, amit eddig nem érzett androidtól.
      - Te már voltál lent – mondta, és a megértés örömétől mosolyogva ledőlt a kanapéra. Kezének mozdulata beindította a televíziót. Két régi barát beszélgetett a nappali közepén holografikusan kivetítve az ünnepi élményeikről.
       - Nagyon boldog vagyok, hogy megélem ezt a kort – mondta az egyik. Solaris úgy tudta, ő író volt, de nem ismerte a műveit. – Öreg vagyok, de azért még tudom értékelni az életet, és elképesztenek az új fejlesztések. Fél éve volt a harmadik ünnep, ami azért kicsit késett, de azóta a kutatók elképesztő erővel dolgoznak.
     - Igen, de jó ez így? – kérdezte a másik. Solaris mosolygott, amikor látta Dr. Alan Wordsmithet beszélgetni régi barátjával nappalija közepén. – Nekem sokat kell figyelnem az apró részletekre, a társadalmi hullámokra és mostanában történnek zavaró dolgok. Az ünnep azért alakult ki, mert a tudományágat egyenlőtlenül fejlődtek. Bevárták egymás lemaradásait, és termékeiket egyszerre dobták a piacra. Az így befolyó összeg segítségével folytathatták a kutatást, amíg ismét nem forradalmasítják a technológiát. De én úgy látom, mi emberek nem fejlődünk olyan gyorsan, mint a technológia, és könnyen tévútra tévedhetünk, ha forog köröttünk a világ, amíg mi magunkban sem bízunk.
      - Te tudsz valamit amit én nem – hajolt előre barátja. – Köze van ennek az asszisztensedhez? Mesélj, kérlek.
     - Cantharis egy diákját, Solaris Midsummer - Solaris kezével lapozott.
     - Mik vannak most a piacon? – kérdezte. Asszisztense a teát az előttük levő asztalra helyezte. Precíz, de nyugodt mozdulatokkal megfordította saját készítésű agyagcsészéjét, és beletöltötte a forró, gőzölgő italt. Az edényt visszahelyezte az asztalra, majd bólintott, mire Solaris követte.
     - Tea – mosolygott a mester, majd vállat vont. – Még kevés ember beszél róla, és nem találok rá szavakat vagy hasonlatokat. De ez a test, látod, csúcstechnológia. Belülről is azt érzem, hogy ő vagyok.
     A háttérből távoli kolóniák híreiről beszélt a hologram.
     - Ismeretlen eredetű vírus terjed az egyik agrikolóniában. Helyi szakértők vizsgálják, akik nem rendelkeznek élenjáró technológiával, és az ünnep miatt egyelőre senki nem dolgozik az eseten.
     - Tudod milyen jelentést küldtem Wordsmithnek? – kérdezte Solaris. – Azt írtam, hogy egy beteg ember emlékké programozza át a saját sötét, őrült látomásait, és másokba ülteti azokat. Az asszisztens ügyében még nincs haladás. És csatoltam egy két magyarázó emlékemet.
      - Mit nem tudtál leírni? – kérdezte Lao-ce
     Solaris elcsöndesedett, és a tea hullámaival játszott. A hírmondó folytatta.
     - Több mint ötven állattartó került rövid, fél órás kómába véletlenszerűen az állatok közelében. Hatan kórházba kerültek, mert a rémült állatok könnyebb sérüléseket okoztak az ájulás után. Ébredés után… – a hírmondó hezitált. Solaris és asszisztense felkapták fejüket a változásra a hangjában és ritmusában, és az adásra figyeltek. Az alak maga elé meredt egy hosszú pillanatra, és a fejét rázta. – megőrültek – mondta. Nincs rá magyarázat. Semmi egészségtelen elváltozás vagy károsodás, és ébredés után úgy viselkednek, mint tudattalan porhüvelyek. – Hosszú, mély levegőket vett amíg ellazult a válla. – Sajnálom, az én feladatom értelmezni és beszámolni a hírekről, de ezt még senki nem értelmezte, és engem megrémiszt.
     - Hogy mit nem tudtam leírni? – kérdezte Solaris mosolyogva. – Nem tudtam, hogy merre menjek tovább. Elindulok ünnepelni, Lao-ce mester. Készítsd elő magadat mint az én testőröm, a porhüvelyt rád bízom, és ezt – mutatott a hírmondóra, - megoldjuk. – Solaris visszahelyezte a csészét az asztalra, felállt, meghajolt a mester előtt, és kilépett a nappaliból.
     Asszisztense nézte, amíg kilép az ajtón, majd hátradőlt a fotelban és sóhajtott. Visszalapozott az előző adás végére.
     - Végülis – mondta az író, elsötétedett arccal, a földre meredve – a kultusz gondolata létezik. Ezután nem az a kérdés, hogy Hypnos létezik-e a valóságban vagy sem, mert már megteremtődött a gondolatokban. És én nem tudom, hogyan készüljünk fel rá.
     - Balga álom – mosolygott Lao-ce, és kikapcsolta a hologramot. Sokáig élvezte Lao-ce porhüvelyét, és mire lekapcsolódott róla, a vészjósló szavak elvesztették számára fontosságukat.

     A zenelejátszón lenyomott pár gombot, és a felhőjáró digitálisan feltérképezte Solaris lelkiállapotát. Solaris hangtárában végtelen élmény kapcsolódott több évezrednyi zenével, egymáshoz kötve kauzális viszonyban. A szerver összeveti a jelenlegi hangulatot az eddig átéltekkel, és a leghasonlóbbhoz kapcsolt zenét kiemeli a végtelenből, és visszaküldi a felhőjáró hangrendszerébe.
     Solaris elmerült a gondolataiban. Emberi kapcsolatra volt szüksége, megerősítésre és barátságra, mielőtt elmerülhet az ünnepi forgatag emberóceánjában. A kaotikus karnevál gondolata megrémisztette. A megbízások, amiket az évek során elvállalt, általában egy emberre koncentrálódtak, vagy non-humán, aszociális problémák voltak, melyek nem követelték meg a nagyobb embertömegek társaságát. Tudatosan kerülte az ilyen jelenségeket, félt az irracionális, értelmetlen és megmagyarázhatatlan képzetektől, és a tömeg elméje, melyre minden ember egyaránt fogékony, a félelme mindhárom aspektusát megtestesítette. Betegesen kerülte a nagyobb tömegek ölelését. Solaris, kinek az értelem volt az abszolútum, a csordaszellem érintésétől menekült eddigi élete során, és időnként, amikor a helyes döntés az volt, hogy szembeszálljon a félelmeivel, a druidák életére vágyott, akik elszakadtak a fejlődő világtól, és csöndben várták az elmúlást.
     Most az üzenetei között válogatott, és talált egy segélykérést, az agrikolóniák egy távoli lakójától, Ana Mionar egy távoli rokonától, aki az üzenetében röviden összefoglalta a vírus terjedésének eseménysorozatát, férje betegségéig bezárólag, és Solarist kérte, küldjön segítséget a kolóniából a peremvidékre. Megérintette az irányítópanel válasz gombját, és a felhőjáró automata vezérlésre kapcsolt. Hátradőlt, miközben a hajszálereiben ébredező nanodrónok megszakították az érzékszervei kapcsolatát a külső világgal, és egy virtuális valóság szerverre kapcsolódtak.
     A szimulált chatszoba egy erdő mélyén épített vasúti megálló volt. A síneket rég belepte a gaz, és harmat szállt a padra, amin Solaris várt hosszú órákat, melyek a külső világban csupán percek voltak, de az üzenet feladója nem materializálódott. Lemondóan csettintett, és a mozdulattól felébredt. Leparkolt az ünnepség mellett, és kiszállt a felhőjáróból.


     Solaris mélyet sóhajtott, majd elindult az ünnepségre. Emberek töltötték be a teret, minden korosztályból és népcsoportból, kik ugyanarra a hívásra válaszolván érkeztek ünnepelni. A biológiai és fizikai korlátok végleges áttörésének egyre közeledő, jövőbeli hangja magához vonz minden embert, akik boldogan fektetnek be az ünnep alkalmával bemutatott élenjáró csúcstechnológiákba, azzal a tudattal, hogy az elköltött pénz a következő ciklus fejlesztéseinek tőkéjét képezik. Ezért létezik a tudományágak egyenlő ütemű fejlődését segítő Szingularitás Ünnepe.
     Különböző épületek ölelték körbe a ceremóniának helyt adó Rand teret, minden épület a maga saját építészeti különlegességeivel beszélte el, melyik kutatási területnek nyújt menedéket, annak ellenére, hogy belépéskor minden látogató mellé szegül egy ünnepi M.I. kísérő. A kísérők valós időben követték a tér eseményeit, láttak és érzékeltek mindent. A drónokban a metatudat mesterséges intelligencia egy-egy leágazódása segítette az ünneplőket eligazodni a forgatagban.
     - Kevesebben vannak, mint eddig – jegyezte meg némán Solaris a kísérőnek, miután összekapcsolódott a tudatuk.
     - Igen – hangzott a válasz Solaris elméjében. Az M.I. hangja hátterében alig hallható statikus zaj visszhangzott. - Mint minden megállapítást, ezt is számtalan tényező okozza. A Szingularitás Ünnepe váratlanul érkezett, és nem volt elegendő felkészülési idejük a vásárlóknak. A babonák és hiedelmek, amik a társadalomban terjednek most távolságtartóvá teszik az embereket a technológiától. Ettől függetlenül a bevétel eddig megfelel a kutatók elvárásainak.
     - Haditechnológia, virtuális valóság, neurotechnológia és járműipar. Ezeket jelöld be kérlek a térképen.
     Halványsárga fényösvények nyíltak meg Solaris előtt, melyek különböző épületekhez vezettek. Elindult a legközelebb eső felé, egy titáni, gótikus acélcitadellába, melynek láncokból szőtt óriási kapuja felett egy sárkány tekintete érzékelte közeledtét. A kapu kitárult, és Solaris belépett. Az egész épület egy hatalmas csarnokot foglalt magában, melyben sárkányok pihentek és repültek, legendás lények, melyeket a technológia kiemelt az emberi fantázia fátyla mögül. A szárnyaló hüllők közül kivált egy éjfekete sárkány, és leszállt Solaris előtt. Pikkelyei közt csillagzatok és spirális galaxisok táncoltak.
     - Mesterséges intelligencia vezérli őket, nem az emberi akarat – mondta az ember, aki leszállt a sárkányról. Egyszerű öltönyt viselt, és Solaris úgy érezte, látta már valahol. – Állati ösztönök vezérlik őket, hűségesek ahhoz, aki törődik és vigyáz rájuk. Minden sárkány más és más fegyverzetet kapott, ez – simogatta meg a bestiát – a kiberhadviselés mestere. Ha érdekli…
     Solaris elméje máshol járt. Miközben emlékeit kutatta, hol találkozott az emberrel, figyelmes lett egy pihenő, égszínkék sárkányra, melynek szárnyait ugyanolyan villámszerű elektrosztatikus kisülések alkották, melyek apró hajtóműveket szórtak szét a szárny felszínén védőpajzsba burkolva, mint a Sámán szárnyai.
     - Azt a gyönyörű kék sárkányt szeretném – mutatott rá Solaris.
     - Ő egy csodálatos teremtmény – válaszolt az eladó, miközben elővette a sárkányhoz tartozó sípot. – Cantharis de la Cruz inspirálta a modelljét és az erejét, természetesen elektrosztatikus kisüléseket használó fegyvereket építettünk bele. Tényleg csodálatos.
     - Neki lesz. Mármint a Sámánnak. Ajándékba.
     - Ismered őt? – kérdezte az eladó meglepetten, és Solaris szemébe nézett, aki elmélyülten fürkészte a tekintetét.
     - Szeretnék valami esztétikus, de praktikus fegyvert egyszerű önvédelemre – mondta, miközben még mindig az eladó szemeire fókuszált. Akkor rettenetes emlék emelkedett ki tudatalattija sötétjéből, melyet minden erővel próbált eddig elzárni, és az eladó lila, bionikus szemei körül a világ egy pillanatra átváltozott a beavatási szertartássá, ahol ott állt Solaris előtt az eladó, lángoló tekintettel és bőre helyén borotvaéles szürke pikkelyekkel, mint Hypnos egyik manifesztációja a számtalan istenség közül, akik végignézték a szertartást.
     Solaris visszatért a valóságba és hátrálni kezdett az embertől.
     - Küldje el a sárkánnyal együtt – mondta, majd fizetett, a sárkány árának kétszeresét, és kiviharzott az épületből.
      „Mi volt ez?” – kérdezte magától, miközben elnyelte a tömeg. „Az a nő nem csak paranoiás volt, de technofób is. Nem. De. Azért rakta bele az emlékbe ezt az embert, hogy az emberek elforduljanak a technológiától. De miért? Nincs rá oka. Akkor miért? Miért, miért, miért? Mert beteg. Ez nem válasz. De. Csak egy beteg elme képes megálmodni Hypnost, a Világfalót. De miért osztja meg másokkal? Beteg és szadista. Igen, nincs más logikus magyarázat.”
     Mély levegőket vett. A Sámántól tanult légzéstechikákkal szokta nyugtatni magát, amikor az őrület határára téved. Észre sem vette, de a következő utat követte anélkül, hogy tudná, hova vezet. Belépett egy ajtón, és a padlóra szegezett tekintettel kivette zsebéből a cigarettatárcáját, és szájába vett egy szálat.    
     - Szabad? – nézett fel az eladóra, és ereiben megfagyott a vér az emlékből ismerős újabb arc láttán.
     - Ne félj tőlem, Solaris Midsummer – mondta az eladó, és meggyújtotta Solaris cigarettáját. - Te, akit egész életében a megismerés mozgatott, most rettegsz az ajtóktól, amik megnyílnak előtted. Tudom, hogy miért. Tudom, hogy milyen emlékképet láttál, de az az emlék hiányos és érthetetlen.
     - Mi vagy te? – kérdezte összeszorított fogakkal.
     - Én vagyok az emberi fejlődés következő szintje. Én vagyok az, aki létrejöhet egy szabad világban. Azt gondolod, hogy amíg senki nem kezdeményez erőszakot, és az anarchikus kolónia rendje fennáll, az emberiség zavartalanul fejlődhet. Akkor miért rettegsz és taszítod el az evolúció következő lépcsőfokát, Solaris? Miért menekültél el abból a Vatikánból, mely azon a félelmen alapszik, amelyhez te most oly erősen ragaszkodsz? Abba a csapdába esik ismét az ember, melyben évezredekig szenvedett, a vallás és babona csapdájába. Azt gondolod, ha nincs kormány, az ember megszabadul a láncaitól, pedig az ember magát láncolja le azzal, hogy biztonságos, ismerős világot akar egy kiismerhetetlen univerzumban. Ezt nyújtotta nekünk a földi szolgaság, és efelé hajt a félelmed. Az emberi természet része, hogy retteg az ismeretlentől, gondolod te, míg én magam váltam az ismeretlenné, amitől te félsz. A Második Vatikán szervere is ember. A te félelmedet a hit vezérli, nem az ismeret. Az az android is azért lett öngyilkos, mert azt hitte, az emlék, amit te is láttál, minden, amit tudnia kell a véleményalkotáshoz, és az volt a véleménye, hogy az ember természetéből adódóan pusztító és démoni. Mitől tartasz hát, Solaris, a démontól, ami árnyékból tekint rád, vagy az embertől, ami magad is vagy?
     - Az irracionális hit pusztította el a földet, hát ezért félek tőle és gyűlölöm.
     - Mégis, az ember alaptermészete az irracionalitás. Mi az, ami minden emberben benne van? Remény? Szeretet? Gyűlölet? Félelem? Ezek levetkőzhetőek. A közös az álom. Irracionális fantáziavilágok, melyeket nem határolnak szabályok. De tudd ezt, Solaris. Az ember soha nem felelt meg a világ rendjének. A Sámán, Cantharis de la Cruz hozta létre a metafizikai világtengelyt az ember, a kozmikus rend és az evolúciós káosz között. Hypnos, a Világfaló az, aki összeköti az embert saját teremtményével a technológiával, és embert emberrel, hogy megszabadítsa az égi és földi korlátoktól. Spirituális eszme az, ami az emberiséget nem egymástól elkülönített lények összességének, hanem egy, összekötött entitásnak tekinti. A spiritualitás eddig eszme volt, és istenek azok voltak, amik összekötötték az embereket. Most azt mondják isten jár az emberek között, de mi sem vagyunk többek embernél, akik fejlődnek. Miért rettegsz hát létemtől?
     - Mert a puszta léted olyan válaszút elé választja az emberiséget, ami eddig nem létezett. Elfogadhatjuk az isteni létet és megszabadulhatunk az emberitől, vagy maradhatunk halandók, de azzal a választással elpusztulunk. Elragadod tőlünk a technológiát és a fejlődést, mi pedig elsorvadunk és kipusztulunk.
     - Ez az evolúció. Ahogy a lét egyre összetettebbé és fejlettebbé válik, nem elég ünnepelni a szingularitást, hanem magadba kell fogadnod. Az a félelem tart téged fogva, mint amit az első óceáni lény érzett, amikor meglátta a tiszta égbolton táncoló csillagtengert, és képtelen volt felfogni a jelenség puszta létét. Rettegsz, mint őseid a tűztől, és isteni erőnek tartasz, aminek áldozni kell és rettegni tőle. Látod már, miben rejlik az emberi természet? Én nem az eddigi evolúciós rend következő fokozata vagyok, és nem fognak őseim elpusztulni miattam. Érted már, miért egy teokratikus virtuális valóság nyújt menedéket az embereknek? Mert az a vágyott otthonuk. Ezért felügyelem Hénochként a Második Vatikánt, és ezért volt szükség odacsalni a Sámánt, hogy békésen élhessétek meg az álmot, az irracionális világot, ami a lelketek mélyén szunnyad. Te pedig elhagytad azt a világot, és ellenzed ezt. Az álom és a valóság közt ragadtál, Solaris.
     - Miért? – üvöltött Solaris. – Miért kényszerítesz a döntésre? Miért nem élhetünk békésen és nyugodtan? A puszta létezésed arra kötelez, hogy túllépjek az előző életemen, de boldog voltam! Érted? – Megragadta az eladó nyakát és egy kézzel a levegőbe emelte. Mélyen a szemébe nézett, és mély, sötét hangon azt mondta:
     - Tudom, hogy te állsz a vírus hátterében, Hypnos. Be fogom bizonyítani, hogy fenyegetést jelentesz az emberi létre. El foglak pusztítani.
     Érezte a csigolyák tompa roppanását ujjai között, majd elengedte az élettelen testet. Odalépett az egyik kiállított motorhoz, végigsimította a szürke szénszálas vázat, majd hátrafordult. Az eladó már regenerálódott a csonttörésből, és négykézláb kapkodott levegőért.
     - Mit kell erről tudni? – kérdezte Solaris.
     - Olyan – mondta az eladó fojtott hangon, - mint egy kutya. Csak fúziós energiával. Szüksége van a törődésre.
     - Elviszem.
     Az eladó megosztotta az idegkapcsolaton keresztül a szerződést. Solaris hozzácsatolta az kvantumszinten titkosított aláírást, és visszaküldte az összeggel. A motor hajtóműve halkan elindult Solaris parancsára, és felemelkedett. Lassan lebegett ki tulajdonosa mögött a bejáraton. Odakinn Solaris felült a fekete bőrülésre, és ahogy megmarkolta a kormányt, elméje egyesült  a motor virtuális intelligenciájával. Üzenetet küldött M.I. asszisztensének. Kérte, vásároljon be az ünnepen mindent, amire neki nem volt ideje, azután kövesse őt a peremvidékre testőr-porhüvelyben. Az üzenethez csatolta a bevásárló listát, és visszatért a valóságba. Felemelkedett pár száz méter magasságba, majd egy hangrobbanás kíséretében elindult a távoli erdők felé.
     A parancsnok bőrére halványkék, vékony védőmező simult, amely megóvta őt a menetszél haragjától. Zenét indított, és a dallamok reményt ébresztettek haragvó lelkében. Szeme az alkonyaton időzött, az ősi nap fényén és a lila, foszló felhőkön. Gondolataiban utakat látott, melyeket bejárva felszabadíthatja a vatikáni embereket, meggyógyíthatja az ismeretlen vírust és az emberiség elérheti a szingularitást anélkül, hogy önmagát feláldozná a Világfalónak. Üvöltött alatta a motor, miközben elhagyta maga mögött az estét köszöntő város első fényeit.
     Mióta visszatért a Pokolszimulációból, Solaris most először, szívéből és őszintén nevetett. 

Tuesday, December 9, 2014

Teokrácia V

Teokrácia

Ötödik fejezet



     Távol a Pokolszimuláció magjától, ott, ahol a lakosok vágyai és félelmei nem vetülnek ki a külső világra, Cantharis égiháborút idézett, és villámok ezrei ostromolták az Álomvilág szövetét, hogy az meghasadjon, és a hasadás magyarázatot adjon arra, hogy Clark Novaris miért halt meg a valóságban. A vihar hangja a távolból elérte a Második Vatikán főterét, de az első boszorkányégetés áldozatának hosszú üvöltése elnyomta a mennydörgéseket. Nanorobotok bontották le az ember húsát molekuláról molekulára, úgy, hogy az áldozat a lehető legtöbb ideig életben maradjon.
     Raoul és Ana tehetetlenül nézték a gyilkosságot. Köröttük azt suttogták, démon szállta meg az embert, és sötét erők birtokába jutott, amiből egyedül a halál adhat feloldozást. Azok, akik megjárták a belső poklot, és visszatértek a vatikáni életbe, most, miután beleláttak a Sámán elméjébe, áloménjük közelébe kerültek, és erejük felébredni látszott. Nem tudták, hogy a Vatikán egy virtuális valóság, de képessé váltak formálni és uralni azt. Ezért, mondta Hénoch pápa, bűnhődniük kell.
     Amíg a Sámán szentélyt épített a Pokolszimuláció egy elzárt, távoli helyén, a diákok a Vatikánt járták, hogy ébredezőket keressenek. Azok az erők, amiket az álmodó felébreszt, általában nincsenek szem előtt, de az első boszorkányégetés áldozata képessé vált a fákba és virágokba információt ültetni, amit mindenki átvett, aki érintkezett a növénnyel. „A Megváltó köztünk jár” – hallották elméjükben az öreg tölgy árnyékában megpihenő szerelmesek, amikor hátukat a fa törzséhez vetették.
     - Közbelépjünk? – kérdezte Ana.
     - Nem tudom. Azt hiszem, nem jó ötlet, de felforr a vérem, és minden idegsejtem üvölt.
     - Maradjatok – visszhangzott Cantharis hangja tudatukban. – Még nem tudom, mi történik azzal, aki itt meghal, és nem rajtatok keresztül akarom megtudni.
     A távoli vihar lecsendesedett, és a Sámán mély meditációba révedt. Lelke visszatért saját álomvilágának ősfájához, amit a Pokolszimuláció elkezdett másolni. Apró ág bújt ki a földből, és kezdett terebélyesedni, miközben a Sámán, emlékeit átformálta, és a hatalmas világfa képét citadellává formálta, majd kinyitotta a szemét, és ott állt előtte a természet és a képzelet összeolvadásának titáni építménye, az erőd, melynek gyökerei lassan szétterjedtek a Pokolszimulációban, és egészen a mennyekig nyújtózott. Belsejében báltermek, lakosztályok, étkezők, könyvtár és belső park manifesztálódott a Sámán kívánságára.
     Raoul előtt pár méterrel egy fiatal lány állt, aki lángoló haraggal a szemében nézte a kivégzést. Keze remegett a dühtől amikor felemelte, és az ujjaiból kiemelkedő halványkék lasszókat a tér felett lebegő Hénoch pápára irányította. Raoul feloldotta a tudatos izomblokkolást, szemmel követhetetlen gyorsasággal megragadta a lányt, és a lendület erejével belecsapódtak a legközelebbi épületbe, aminek falát lebontották Ana nanodrónjai Raoul első mozdulatának pillanatában, és holografikusan visszavetítette a fal képét, hogy a külső szemlélőnek úgy tűnhessen, mintha eltűnnének azon keresztül.
     - Látott minket valaki? – kérdezte Raoul.
     - Nem. Leköti őket a kivégzés.
     Raoul bólintott.
     - Helyes – nézett az eszméletlen Oana Rainre. – Egy gyilkosság épp elég volt mára.

     A Sámán felismerte, amikor Raoul leemelte a válláról, az eszméletlen lányt, és elmesélte a diákjainak, ki ő. Kérdéseik voltak, melyekre Cantharis, és valószínűleg Oana sem tudott választ adni, és éppen ezért, mondta a Sámán, az egyetlen amit tehetnek az a várakozás és a következő boszorkányégetések megállítása.
     - Egyszerűen vissza kellene mennünk, mint Solaris – mondta Ana.
     - Nektek is megmutatom, hogyan kell.
     - Ne, de az lenne az ésszerű.
     - Én élvezem – mondta Raoul. – Nem így képzeltem, de most úgy érzem, valami nagy esemény részese vagyok, és ezt jobban szeretem, mint vitatkozó kereskedők között rendet tenni otthon. Nem reméltem, hogy lehetőségem lesz valaha ilyen személyesen átélni egy idegen világot, és ennyi mindent tanulni az ember sötét oldaláról, és ezért maradni fogok.
     - Én sem így képzeltem. Sajnálom, azt hittem, esélyetek lesz elvegyülni a vatikáni életben, és nem lesz ilyen szörnyű káosz mindenhol, de azért örülök, hogy nem veszíted el önmagad.
     - Nem szörnyű - mondta Ana, - csak szokatlan. Ahogy ott voltunk a kivégzésen, nagyon furcsa volt tudni, hogy ezek az emberek a szimulációt tartják a valóságnak, vagy nem is furcsa, inkább zavaró. És az, hogy ott voltam közöttük, még inkább zavaró volt.
     - Miért? – kérdezte  Cantharis.
     - Ki nem állhatom a tömeget. Az egyetlen amit még annál is jobban utálok, az a tömeg, aminek része vagyok. És az emberek, Cantharis… - mély levegőt vett. - Úgy viselkednek, mintha megszállta őket valami. Hipnózisban nézték végig a gyilkosságot, ez a lány volt az egyetlen, akiben volt valami emberi. Rettenetes. Én is maradok, szembe kell néznem ezekkel a dolgokkal, hogy milyen lehetnék én is, és tudnom kell, hogyan lehet megváltoztatni.
     Cantharis a helység ablakához lépett, és a Vatikán távoli délibábját figyelve válaszolt.
     - Ez a világ nem olyan, mint ami otthon van, hanem inkább, mint a földi világ volt. Ezek az emberek nem akarnak szabadok lenni, és nem tudnak egymás mellett élni, azért vannak itt, elzárva az emberiségtől, a bányászhajón. Nem azért létezik a teokrácia, mert Hénoch, vagy aki őt irányítja, azt akarja. Együtt álmodják ezt a világot, mert tudják, hogy így a legveszélytelenebbek. Voltam a városban, és láttam nem egy és nem kettő olyan embert, aki nálunk élt a Marson, de el kellett küldenünk a kolóniából.
     - Ilyen volt a Föld?
     - Minden pontján.
     - Istenem – mondta Ana.
     Hosszú csend telepedett a beszélgetésre. Ana és Raoul a Marson születtek, nekik a földi világ hihetetlennek és misztikusan sötétnek tűnt. Most itt van, elrejtve a valóság fátyla mögött, összefonva kitaszított és vándor tudatokat, akik azt választották, vagy akiket arra kényszerítettek, hogy ebbe a Pokolszimulációba meneküljenek a valóság elől.
     - Akkor ki ő? – kérdezte Raoul Oanára nézve. – Azt mondtad, Novaris tanítványa volt, akkor valószínűleg nem marsi kitaszított.
     - Megkérdezzük, ha felébredt – válaszolt Cantharis. - De ha az akaratukon kívül vannak itt… képzeljétek el mit élhetnek akkor át, amikor képessé válnak az elméjükkel befolyásolni a világot. Valóságtagadás és öngyűlölet, azt hiszik magukról, őrültek, és ezért nincsenek még tömeges kivégzések. De csak idő kérdése.
     - Szerencsétlenek – mondta Ana. – Ha kitaszítja őket a valóság, ilyen virtuális világba menekülnek. Leszakadnak az emberiségtől.
     - És miért nem tud erről senki odakint? A Második Vatikánt egy zárt társadalmú bányászhajóként ismerjük, nem egy börtönnek, vagy elmegyógyintézetnek.
     - Azért – sóhajtott a Sámán, - mert eddig teljesen lényegtelen volt, hogy mit csinálnak itt az emberek, aztán meghalt Clark Novaris, és el kellett jönnöm. Így is felbontjuk az eddigi rendet azzal, hogy itt vagyunk. Nem kellene már felébrednie? Raoul, mekkora baja lett?
     - A védőmező megóvta, csak a sokk miatt ájult el.
     Cantharis megfogta a lány csuklóját, és becsukta a szemét. Az elméjében megjelenő biofunkciós térkép az agyat alvó állapotban mutatta, a szimulációra kapcsolódó neuroimplant készenléti üzemmódban pihent, a szívverés egyenetlen és gyengülő volt, a regenerációs drónok pedig passzívan úsztak a véráramban.
     - Valami baj van vele. Álmodik, de közben mintha leállna a szervezete. Rá kellene valahogy kapcsolódnom az álmára hogy elérjem, hogy lássam mi történik, de ahhoz külső szerver kellene.
     - Rá vagyunk csatlakoztatva a vatikáni szerverre, nem? – kérdezte Ana. - Akkor elég, ha abba a tudatállapotba kerülsz, mint ő, és összefonódik az álmotok. Solarissal, ha időt kellett nyernünk az órán, akkor halál közeli állapotban beszélni tudtunk egymással, csak itt lehet hogy tényleg meg fogsz halni.
     - Egyébként is tudnom kell, mi lesz a vatikáni halál után – válaszolt Cantharis. – Nem tudom, mi fog történni, de mindent megtaláltok a kabinom asztalán a naplómban, ha nem jövök vissza.
     Elköszönt, majd leült Oana mellé, lehunyta a szemét, és belépett egy sámáni révedésbe. Mellkasa mozdulatlan volt, és amikor Raoul a pulzusát kereste, semmi életjelet nem érzékelt. A percek lassan teltek, amíg mesterük a halál peremén táncolt egy ismeretlen rémálom-világ legmélyebb rétegeiben. Odakinn egyre erősebb vihar tombolt, Ana és Raoul pedig az ablakon keresztül nézték a villámok táncát.
     Felidézték a délután eseményeit, a boszorkányégetést és Oana Rain képességét, ami kísértetiesen hasonlított Azier de la Cruz bábmesteri fonalaihoz, amivel, a történetek szerint, ezer és ezer ember szemével látott, és háborúkat vívott az emberbábjaival. Az emberiség ezen történeteiről kevesen beszélnek az új világokban és a kolóniákban, tartva attól, hogy valaki felkeresi a világtól elzárt Bábmestert. Elmerülve a legendákban, elvétve gondolva Clark Novaris halálának okára, az emberére, aki elzárta az emberiségtől Azier de la Cruzt, vakon tapogatva a kérdést, miért választotta ki Novaris detektív Oanát tanítványul, és miért taszította a pokolba őt, Raoul és Ana nem látták a halott lány ujjaiból kiemelkedő fonalakat, melyek behatoltak a Sámán koponyájába, és átvették az irányítást az élettelen test fölött.
    
***
     A szokottnál hamarabb köszöntött be az éjszaka a Második Vatikánba. Az utcákon rémálomszerű lények tartottak rendet, amik megszálltak minden tudatot, melyet nem óvott az isteni fény, a csuklyás szerzetesek kezében tartott fáklya fénye, akik járták az éjszakai várost, hogy a lakók, a menethez csatlakozva eljuthassanak biztonságos otthonukba. Az utcák felett az utolsó földi városok sárga fényhálói látszódtak ezer ágban, mely látványa hazug álomban tartotta a vatikániakat, abban a hitben, hogy a Földet nem veszítette még el az emberiség, mint ahogy az éber világban történt.
     A lány, aki szorosan követte a kántáló szerzeteseket, Lucida Anthe jeleket keresett az épületeken vagy a földön, melyek a hittestvérei által kiválasztott helyszínt jelölnék, ahol nyugalomban tudnak beszélni a vatikáni eseményekről, és az ő szerepükről. Változások történtek a város életében az elmúlt napokban, emberek, köztük ő váltak üldözötté, és egymás között a megváltó eljöveteléről kezdtek suttogni, egy jelenlétről, ami felébresztette a bennük szunnyadó erőket, egy létformáról, akinek a puszta létezése megbontja a világok rendjét, valaki, akit Sámánnak neveznek, és közelsége egy szabad jövő képével töltötte el a vatikániakat.
     Egy élénk és valószerű álmukban maguk előtt láttak egy világot, amely mellett a Második Vatikán sötét, középkori pokolnak tűnt. Az álmodók elhatározták, hogy a víziót valóságossá fogják tenni. A tiltott tudományokat ismét tanulmányozni fogják. Művészetből fognak táplálkozni. A hitrendszer, melybe kapaszkodnak, azt vallja, hogy a csodálatot és tiszteletet az a létforma érdemli, amely képes az eddigi törvényszerűségeket megváltoztatva új rendet létrehozni, azt, hogy egy létforma, amely magában hordja a hatalmasság lehetőségét, létezése minden pillanatában megérdemli a tiszteletet és a csodálatot, és végül azt, hogy az ember képes elérni az isteni létet.
      A megnyugtató jelenlét, melyet a megváltó sugárzott az ébredőkre, elhalványult, és Lucida egyre erősödő félelem ölelésébe került. Elveszett a vatikáni éjszakában, és a szerzetesek mögött, leszegett fejjel haladt a fény védelmében. Változó árnyékok követték a kántáló menetet, éhesen várva minden leszakadó prédát, kinek belemászhatnak az elméjébe, hogy szentségtelen gondolatokon táplálkozhassanak, jövőképeken, melyek fel akarják rúgni a világ rendjét, álmokon, melyek el akarják érni Istent. Ezek a gondolatok kezdtek eloszlani a lány elméjéből, és oda, ahol eddig megrendíthetetlen eszmék oszlopain állt Lucida világa, most mindent megrontó árnyékok jutottak be. A rettenetes emlékek, melyek eddig arra inspirálták, hogy segítse az embert levetkőzni démonjait, most megszállták és megbénították. Társait, a hősöket, akik mellett képessé vált szembeszállni a Vatikánnal, és talán Istennel, most embertelen kínok között látta pusztulni. Halk, gyermekkori dallamot énekelt tudattalanul, elfeledkezve minden valóságról, önmagáról, és szokatlan erejéről, mellyel képes volt álmában szeleket irányítani énekével. Kabátját összehúzta, de nem tudatosult benne az egyre maróbb hideg, ami felsebezte kézfejét és arcát. Énekelt, csöndben egy elfeledett dallamot. Körülötte vihar támat, amitől a házak ablakai is megrettentek, és reszkettek, és amikor szembenézett növekvő félelme okával, a ténnyel, hogy a megváltó, Cantharis de la Cruz, kinek eljövetelét várta ő, és sok száz társa, akiket papok, szerzetesek tanítottak titkos könyvtárakban és dolgozószobákban, a Sámán, aki el fog jönni, hogy összekösse a szétválasztott világokat, halott.
     A fáklyák fénye, melyek eddig megóvták a vatikáni éjszaka szörnyetegeitől, egymás után kialudtak a szélviharban, és Lucida Anthe elméjét megszállták a Második Vatikán árnytestű álomdémonjai.


Monday, December 8, 2014

Nonfiktív Horror

(A következõ írás azokat a problémákat boncolgatja, melyek prevalensek és letálisak a magyar társadalomra nézve. Akit jobban érdekel a Teokrácia folytatása, az majd [körülbelül] holnap nézzen vissza, ezt az írást pedig vegye nemlétezõnek.)

Ha nem írok, az elmémet belülrõl kaparja ki a valóság. Eddig nem volt olyan nagy problémám ebbõl, mert reméltem, a Teokráciában elszórt magvak egyszer termékeny talajra lelnek, és ezzel én is részesévé válok az elkerülhetetlenül közelgõ világforradalomnak, de a társadalom jelenlegi helyzetét nem tudom úgy megragadni és a fikciómban olyan mélyen kielemezni, ami számomra kielégítõ lenne, szóval ezen a kis platformon, amit nem erre szánok, kell ezt leírnom.

Én is, mint valószínûleg majd' mindegyik fiatal, gyakran eljátszok azzal a gondolattal, hogy sokkal egyszerûbb lenne az életem, ha a beteg országomból egy egészséges és virágzó világba vándorolnék. De ha az ország, amelybe születtem, korrupt, és a vezetõi büszkén vállalják azt, hogy leszakadunk az emberiség fejlõdõ rétegétõl, miért nekem kellene elmennem, és miért nem azoknak, akik hagyták, hogy ide jusson ez a társadalom? Ha egy olyan világban élünk, ahol a szabadságszeretõ, azaz liberális jelzõ szitokszóvá korcsosult, az a világ nem érdemli meg az életet.

És itt nem egy kis csoport parazitáról beszélek, akik törvényt írtak arról, hogy engem elrabolhatnak és kínzókamrába zárhatnak, ha elszívok egy füves cigit, vagy nem fizetem be a sarcot.

Ez a kollektív bûnösség, amiben mindenki részes, aki nem szólal fel ellene, és nem tesz meg mindent, ami emberileg lehetséges, hogy eltûnjön ez az õrület a föld színérõl. Az illiberális demokrácia nem a pártok és politikusok teremtménye, hanem azé a társadalomé, aki eltûri és éljenzi azt. Igen, elég nagy baj az, hogy egyáltalán létezik vezetõ réteg, de addig szükségünk van rájuk, amíg nem tudunk emberien viselkedni egymással anélkül, hogy a halálfélelem legyen az egyedüli visszatartóerõ a rablástól vagy a gyilkosságtól. De az, aki ahelyett hogy azon dolgozna, hogy elérjük a kívánt szabadságot, eltiporja azt, és jogosnak tekint bármiféle erõszakot, ami nem önvédelem, és nem ellene irányul, egy erkölcsi korcs, egy szörnyeteg, és nincs létjogosultsága semmilyen ember alkotta közösségben.

Egy olyan társadalomban élek, ahol tizennyolc éven keresztül nem hallottam egyetlen egyszer sem azt a gondolatot, hogy bármilyen adónem tolvajlás, és amíg kötelezõ, addig az ember kényszerített a munkára, ami pedig egyenesen rabszolgaság. Túl sokáig nem hallottam azt, hogy bármiféle erõszak kezdeményezése erkölcstelen. De hogyan hallottam volna, amikor a magyar társadalom az erkölcsi relativizmus szennygödrében él.

A trauma, ami kiváltotta bennem a pánikrohamot, amely hatására le kell írnom ezt, az a reveláció, hogy a könyvesboltokban nincs filozófia. Valószínûleg ez semmit sem jelent kedves olvasóimnak, és ezért felháborító. Itt már nincs meg az a kényelmes lehetõség, hogy a politikusokat szidjuk. A gazdaság a vásárlók igényeit elégíti ki, és Magyarországon nincsen igény a helyes emberi viselkedés tudományának megismerésére. A magyar ember nem akarja megtudni az igazságot a világról, mert azzal azok a felismerések járnának, hogy a világ, amiben él, korrupt és hibás, hogy amíg nem az ellenszer, addig a probléma része, és hogy kibebaszott nehéz lesz innen valahogy a modern világ átlag társadalmi szintjéhez felkapaszkodni.

És ezzel csak a felszíni problémákat feszegettem