Monday, December 8, 2014

Nonfiktív Horror

(A következõ írás azokat a problémákat boncolgatja, melyek prevalensek és letálisak a magyar társadalomra nézve. Akit jobban érdekel a Teokrácia folytatása, az majd [körülbelül] holnap nézzen vissza, ezt az írást pedig vegye nemlétezõnek.)

Ha nem írok, az elmémet belülrõl kaparja ki a valóság. Eddig nem volt olyan nagy problémám ebbõl, mert reméltem, a Teokráciában elszórt magvak egyszer termékeny talajra lelnek, és ezzel én is részesévé válok az elkerülhetetlenül közelgõ világforradalomnak, de a társadalom jelenlegi helyzetét nem tudom úgy megragadni és a fikciómban olyan mélyen kielemezni, ami számomra kielégítõ lenne, szóval ezen a kis platformon, amit nem erre szánok, kell ezt leírnom.

Én is, mint valószínûleg majd' mindegyik fiatal, gyakran eljátszok azzal a gondolattal, hogy sokkal egyszerûbb lenne az életem, ha a beteg országomból egy egészséges és virágzó világba vándorolnék. De ha az ország, amelybe születtem, korrupt, és a vezetõi büszkén vállalják azt, hogy leszakadunk az emberiség fejlõdõ rétegétõl, miért nekem kellene elmennem, és miért nem azoknak, akik hagyták, hogy ide jusson ez a társadalom? Ha egy olyan világban élünk, ahol a szabadságszeretõ, azaz liberális jelzõ szitokszóvá korcsosult, az a világ nem érdemli meg az életet.

És itt nem egy kis csoport parazitáról beszélek, akik törvényt írtak arról, hogy engem elrabolhatnak és kínzókamrába zárhatnak, ha elszívok egy füves cigit, vagy nem fizetem be a sarcot.

Ez a kollektív bûnösség, amiben mindenki részes, aki nem szólal fel ellene, és nem tesz meg mindent, ami emberileg lehetséges, hogy eltûnjön ez az õrület a föld színérõl. Az illiberális demokrácia nem a pártok és politikusok teremtménye, hanem azé a társadalomé, aki eltûri és éljenzi azt. Igen, elég nagy baj az, hogy egyáltalán létezik vezetõ réteg, de addig szükségünk van rájuk, amíg nem tudunk emberien viselkedni egymással anélkül, hogy a halálfélelem legyen az egyedüli visszatartóerõ a rablástól vagy a gyilkosságtól. De az, aki ahelyett hogy azon dolgozna, hogy elérjük a kívánt szabadságot, eltiporja azt, és jogosnak tekint bármiféle erõszakot, ami nem önvédelem, és nem ellene irányul, egy erkölcsi korcs, egy szörnyeteg, és nincs létjogosultsága semmilyen ember alkotta közösségben.

Egy olyan társadalomban élek, ahol tizennyolc éven keresztül nem hallottam egyetlen egyszer sem azt a gondolatot, hogy bármilyen adónem tolvajlás, és amíg kötelezõ, addig az ember kényszerített a munkára, ami pedig egyenesen rabszolgaság. Túl sokáig nem hallottam azt, hogy bármiféle erõszak kezdeményezése erkölcstelen. De hogyan hallottam volna, amikor a magyar társadalom az erkölcsi relativizmus szennygödrében él.

A trauma, ami kiváltotta bennem a pánikrohamot, amely hatására le kell írnom ezt, az a reveláció, hogy a könyvesboltokban nincs filozófia. Valószínûleg ez semmit sem jelent kedves olvasóimnak, és ezért felháborító. Itt már nincs meg az a kényelmes lehetõség, hogy a politikusokat szidjuk. A gazdaság a vásárlók igényeit elégíti ki, és Magyarországon nincsen igény a helyes emberi viselkedés tudományának megismerésére. A magyar ember nem akarja megtudni az igazságot a világról, mert azzal azok a felismerések járnának, hogy a világ, amiben él, korrupt és hibás, hogy amíg nem az ellenszer, addig a probléma része, és hogy kibebaszott nehéz lesz innen valahogy a modern világ átlag társadalmi szintjéhez felkapaszkodni.

És ezzel csak a felszíni problémákat feszegettem

No comments:

Post a Comment