Monday, December 22, 2014

Teokrácia VI

Teokrácia

Hatodik fejezet


     Halkan ébredt a metropolisz. A felhőjárók hangtalanul közlekedtek Solaris ablaka alatt, és egy távoli téren a magasba emelkedett az ünnepi totem, nanografikus és okosanyag formák folytonos váltakozása, atomokra hasadása és rematerializálódása, természeti erők párharca vagy földi mesék színésze, mely magához vonzotta az ünneplő embereket.
     - Nem korai? – kérdezte Solaris ébredezve, amikor a fényeket látta. Asszisztense porhüvelyben főzött teát, melyet egy tökéletesen írt, krisztus előtt hatszázban játszódó Kína szimulációjában edzettek készítői Lao-ce mester tudatává, hogy azzal egyesülhessenek a kóbor mesterséges intelligenciák. Az asszisztens megtartja öntudatát, de összefonódik Lao-ce tudatával, aki békésen szendereg egy Álomvilágban, és a marsi valóságot nem úgy látja mint egy valóság ami van, vagy lesz, lehet, vagy egyáltalán kellene lennie, hanem úgy, mint egy érdekes álom.
      - Az ünnepek nincsenek dátumhoz kötve, Solaris. Akkor gyűlnek össze az emberek az ég alatt, ha okuk van rá, nem akkor, amikor kell.
      Solaris a mesterre hunyorított. Kedvelte ezt a jellemet, bár először találkozik vele. Őszinte bölcsesség sugárzott asszisztense porhüvelyéből, és nyugodtság, amit eddig nem érzett androidtól.
      - Te már voltál lent – mondta, és a megértés örömétől mosolyogva ledőlt a kanapéra. Kezének mozdulata beindította a televíziót. Két régi barát beszélgetett a nappali közepén holografikusan kivetítve az ünnepi élményeikről.
       - Nagyon boldog vagyok, hogy megélem ezt a kort – mondta az egyik. Solaris úgy tudta, ő író volt, de nem ismerte a műveit. – Öreg vagyok, de azért még tudom értékelni az életet, és elképesztenek az új fejlesztések. Fél éve volt a harmadik ünnep, ami azért kicsit késett, de azóta a kutatók elképesztő erővel dolgoznak.
     - Igen, de jó ez így? – kérdezte a másik. Solaris mosolygott, amikor látta Dr. Alan Wordsmithet beszélgetni régi barátjával nappalija közepén. – Nekem sokat kell figyelnem az apró részletekre, a társadalmi hullámokra és mostanában történnek zavaró dolgok. Az ünnep azért alakult ki, mert a tudományágat egyenlőtlenül fejlődtek. Bevárták egymás lemaradásait, és termékeiket egyszerre dobták a piacra. Az így befolyó összeg segítségével folytathatták a kutatást, amíg ismét nem forradalmasítják a technológiát. De én úgy látom, mi emberek nem fejlődünk olyan gyorsan, mint a technológia, és könnyen tévútra tévedhetünk, ha forog köröttünk a világ, amíg mi magunkban sem bízunk.
      - Te tudsz valamit amit én nem – hajolt előre barátja. – Köze van ennek az asszisztensedhez? Mesélj, kérlek.
     - Cantharis egy diákját, Solaris Midsummer - Solaris kezével lapozott.
     - Mik vannak most a piacon? – kérdezte. Asszisztense a teát az előttük levő asztalra helyezte. Precíz, de nyugodt mozdulatokkal megfordította saját készítésű agyagcsészéjét, és beletöltötte a forró, gőzölgő italt. Az edényt visszahelyezte az asztalra, majd bólintott, mire Solaris követte.
     - Tea – mosolygott a mester, majd vállat vont. – Még kevés ember beszél róla, és nem találok rá szavakat vagy hasonlatokat. De ez a test, látod, csúcstechnológia. Belülről is azt érzem, hogy ő vagyok.
     A háttérből távoli kolóniák híreiről beszélt a hologram.
     - Ismeretlen eredetű vírus terjed az egyik agrikolóniában. Helyi szakértők vizsgálják, akik nem rendelkeznek élenjáró technológiával, és az ünnep miatt egyelőre senki nem dolgozik az eseten.
     - Tudod milyen jelentést küldtem Wordsmithnek? – kérdezte Solaris. – Azt írtam, hogy egy beteg ember emlékké programozza át a saját sötét, őrült látomásait, és másokba ülteti azokat. Az asszisztens ügyében még nincs haladás. És csatoltam egy két magyarázó emlékemet.
      - Mit nem tudtál leírni? – kérdezte Lao-ce
     Solaris elcsöndesedett, és a tea hullámaival játszott. A hírmondó folytatta.
     - Több mint ötven állattartó került rövid, fél órás kómába véletlenszerűen az állatok közelében. Hatan kórházba kerültek, mert a rémült állatok könnyebb sérüléseket okoztak az ájulás után. Ébredés után… – a hírmondó hezitált. Solaris és asszisztense felkapták fejüket a változásra a hangjában és ritmusában, és az adásra figyeltek. Az alak maga elé meredt egy hosszú pillanatra, és a fejét rázta. – megőrültek – mondta. Nincs rá magyarázat. Semmi egészségtelen elváltozás vagy károsodás, és ébredés után úgy viselkednek, mint tudattalan porhüvelyek. – Hosszú, mély levegőket vett amíg ellazult a válla. – Sajnálom, az én feladatom értelmezni és beszámolni a hírekről, de ezt még senki nem értelmezte, és engem megrémiszt.
     - Hogy mit nem tudtam leírni? – kérdezte Solaris mosolyogva. – Nem tudtam, hogy merre menjek tovább. Elindulok ünnepelni, Lao-ce mester. Készítsd elő magadat mint az én testőröm, a porhüvelyt rád bízom, és ezt – mutatott a hírmondóra, - megoldjuk. – Solaris visszahelyezte a csészét az asztalra, felállt, meghajolt a mester előtt, és kilépett a nappaliból.
     Asszisztense nézte, amíg kilép az ajtón, majd hátradőlt a fotelban és sóhajtott. Visszalapozott az előző adás végére.
     - Végülis – mondta az író, elsötétedett arccal, a földre meredve – a kultusz gondolata létezik. Ezután nem az a kérdés, hogy Hypnos létezik-e a valóságban vagy sem, mert már megteremtődött a gondolatokban. És én nem tudom, hogyan készüljünk fel rá.
     - Balga álom – mosolygott Lao-ce, és kikapcsolta a hologramot. Sokáig élvezte Lao-ce porhüvelyét, és mire lekapcsolódott róla, a vészjósló szavak elvesztették számára fontosságukat.

     A zenelejátszón lenyomott pár gombot, és a felhőjáró digitálisan feltérképezte Solaris lelkiállapotát. Solaris hangtárában végtelen élmény kapcsolódott több évezrednyi zenével, egymáshoz kötve kauzális viszonyban. A szerver összeveti a jelenlegi hangulatot az eddig átéltekkel, és a leghasonlóbbhoz kapcsolt zenét kiemeli a végtelenből, és visszaküldi a felhőjáró hangrendszerébe.
     Solaris elmerült a gondolataiban. Emberi kapcsolatra volt szüksége, megerősítésre és barátságra, mielőtt elmerülhet az ünnepi forgatag emberóceánjában. A kaotikus karnevál gondolata megrémisztette. A megbízások, amiket az évek során elvállalt, általában egy emberre koncentrálódtak, vagy non-humán, aszociális problémák voltak, melyek nem követelték meg a nagyobb embertömegek társaságát. Tudatosan kerülte az ilyen jelenségeket, félt az irracionális, értelmetlen és megmagyarázhatatlan képzetektől, és a tömeg elméje, melyre minden ember egyaránt fogékony, a félelme mindhárom aspektusát megtestesítette. Betegesen kerülte a nagyobb tömegek ölelését. Solaris, kinek az értelem volt az abszolútum, a csordaszellem érintésétől menekült eddigi élete során, és időnként, amikor a helyes döntés az volt, hogy szembeszálljon a félelmeivel, a druidák életére vágyott, akik elszakadtak a fejlődő világtól, és csöndben várták az elmúlást.
     Most az üzenetei között válogatott, és talált egy segélykérést, az agrikolóniák egy távoli lakójától, Ana Mionar egy távoli rokonától, aki az üzenetében röviden összefoglalta a vírus terjedésének eseménysorozatát, férje betegségéig bezárólag, és Solarist kérte, küldjön segítséget a kolóniából a peremvidékre. Megérintette az irányítópanel válasz gombját, és a felhőjáró automata vezérlésre kapcsolt. Hátradőlt, miközben a hajszálereiben ébredező nanodrónok megszakították az érzékszervei kapcsolatát a külső világgal, és egy virtuális valóság szerverre kapcsolódtak.
     A szimulált chatszoba egy erdő mélyén épített vasúti megálló volt. A síneket rég belepte a gaz, és harmat szállt a padra, amin Solaris várt hosszú órákat, melyek a külső világban csupán percek voltak, de az üzenet feladója nem materializálódott. Lemondóan csettintett, és a mozdulattól felébredt. Leparkolt az ünnepség mellett, és kiszállt a felhőjáróból.


     Solaris mélyet sóhajtott, majd elindult az ünnepségre. Emberek töltötték be a teret, minden korosztályból és népcsoportból, kik ugyanarra a hívásra válaszolván érkeztek ünnepelni. A biológiai és fizikai korlátok végleges áttörésének egyre közeledő, jövőbeli hangja magához vonz minden embert, akik boldogan fektetnek be az ünnep alkalmával bemutatott élenjáró csúcstechnológiákba, azzal a tudattal, hogy az elköltött pénz a következő ciklus fejlesztéseinek tőkéjét képezik. Ezért létezik a tudományágak egyenlő ütemű fejlődését segítő Szingularitás Ünnepe.
     Különböző épületek ölelték körbe a ceremóniának helyt adó Rand teret, minden épület a maga saját építészeti különlegességeivel beszélte el, melyik kutatási területnek nyújt menedéket, annak ellenére, hogy belépéskor minden látogató mellé szegül egy ünnepi M.I. kísérő. A kísérők valós időben követték a tér eseményeit, láttak és érzékeltek mindent. A drónokban a metatudat mesterséges intelligencia egy-egy leágazódása segítette az ünneplőket eligazodni a forgatagban.
     - Kevesebben vannak, mint eddig – jegyezte meg némán Solaris a kísérőnek, miután összekapcsolódott a tudatuk.
     - Igen – hangzott a válasz Solaris elméjében. Az M.I. hangja hátterében alig hallható statikus zaj visszhangzott. - Mint minden megállapítást, ezt is számtalan tényező okozza. A Szingularitás Ünnepe váratlanul érkezett, és nem volt elegendő felkészülési idejük a vásárlóknak. A babonák és hiedelmek, amik a társadalomban terjednek most távolságtartóvá teszik az embereket a technológiától. Ettől függetlenül a bevétel eddig megfelel a kutatók elvárásainak.
     - Haditechnológia, virtuális valóság, neurotechnológia és járműipar. Ezeket jelöld be kérlek a térképen.
     Halványsárga fényösvények nyíltak meg Solaris előtt, melyek különböző épületekhez vezettek. Elindult a legközelebb eső felé, egy titáni, gótikus acélcitadellába, melynek láncokból szőtt óriási kapuja felett egy sárkány tekintete érzékelte közeledtét. A kapu kitárult, és Solaris belépett. Az egész épület egy hatalmas csarnokot foglalt magában, melyben sárkányok pihentek és repültek, legendás lények, melyeket a technológia kiemelt az emberi fantázia fátyla mögül. A szárnyaló hüllők közül kivált egy éjfekete sárkány, és leszállt Solaris előtt. Pikkelyei közt csillagzatok és spirális galaxisok táncoltak.
     - Mesterséges intelligencia vezérli őket, nem az emberi akarat – mondta az ember, aki leszállt a sárkányról. Egyszerű öltönyt viselt, és Solaris úgy érezte, látta már valahol. – Állati ösztönök vezérlik őket, hűségesek ahhoz, aki törődik és vigyáz rájuk. Minden sárkány más és más fegyverzetet kapott, ez – simogatta meg a bestiát – a kiberhadviselés mestere. Ha érdekli…
     Solaris elméje máshol járt. Miközben emlékeit kutatta, hol találkozott az emberrel, figyelmes lett egy pihenő, égszínkék sárkányra, melynek szárnyait ugyanolyan villámszerű elektrosztatikus kisülések alkották, melyek apró hajtóműveket szórtak szét a szárny felszínén védőpajzsba burkolva, mint a Sámán szárnyai.
     - Azt a gyönyörű kék sárkányt szeretném – mutatott rá Solaris.
     - Ő egy csodálatos teremtmény – válaszolt az eladó, miközben elővette a sárkányhoz tartozó sípot. – Cantharis de la Cruz inspirálta a modelljét és az erejét, természetesen elektrosztatikus kisüléseket használó fegyvereket építettünk bele. Tényleg csodálatos.
     - Neki lesz. Mármint a Sámánnak. Ajándékba.
     - Ismered őt? – kérdezte az eladó meglepetten, és Solaris szemébe nézett, aki elmélyülten fürkészte a tekintetét.
     - Szeretnék valami esztétikus, de praktikus fegyvert egyszerű önvédelemre – mondta, miközben még mindig az eladó szemeire fókuszált. Akkor rettenetes emlék emelkedett ki tudatalattija sötétjéből, melyet minden erővel próbált eddig elzárni, és az eladó lila, bionikus szemei körül a világ egy pillanatra átváltozott a beavatási szertartássá, ahol ott állt Solaris előtt az eladó, lángoló tekintettel és bőre helyén borotvaéles szürke pikkelyekkel, mint Hypnos egyik manifesztációja a számtalan istenség közül, akik végignézték a szertartást.
     Solaris visszatért a valóságba és hátrálni kezdett az embertől.
     - Küldje el a sárkánnyal együtt – mondta, majd fizetett, a sárkány árának kétszeresét, és kiviharzott az épületből.
      „Mi volt ez?” – kérdezte magától, miközben elnyelte a tömeg. „Az a nő nem csak paranoiás volt, de technofób is. Nem. De. Azért rakta bele az emlékbe ezt az embert, hogy az emberek elforduljanak a technológiától. De miért? Nincs rá oka. Akkor miért? Miért, miért, miért? Mert beteg. Ez nem válasz. De. Csak egy beteg elme képes megálmodni Hypnost, a Világfalót. De miért osztja meg másokkal? Beteg és szadista. Igen, nincs más logikus magyarázat.”
     Mély levegőket vett. A Sámántól tanult légzéstechikákkal szokta nyugtatni magát, amikor az őrület határára téved. Észre sem vette, de a következő utat követte anélkül, hogy tudná, hova vezet. Belépett egy ajtón, és a padlóra szegezett tekintettel kivette zsebéből a cigarettatárcáját, és szájába vett egy szálat.    
     - Szabad? – nézett fel az eladóra, és ereiben megfagyott a vér az emlékből ismerős újabb arc láttán.
     - Ne félj tőlem, Solaris Midsummer – mondta az eladó, és meggyújtotta Solaris cigarettáját. - Te, akit egész életében a megismerés mozgatott, most rettegsz az ajtóktól, amik megnyílnak előtted. Tudom, hogy miért. Tudom, hogy milyen emlékképet láttál, de az az emlék hiányos és érthetetlen.
     - Mi vagy te? – kérdezte összeszorított fogakkal.
     - Én vagyok az emberi fejlődés következő szintje. Én vagyok az, aki létrejöhet egy szabad világban. Azt gondolod, hogy amíg senki nem kezdeményez erőszakot, és az anarchikus kolónia rendje fennáll, az emberiség zavartalanul fejlődhet. Akkor miért rettegsz és taszítod el az evolúció következő lépcsőfokát, Solaris? Miért menekültél el abból a Vatikánból, mely azon a félelmen alapszik, amelyhez te most oly erősen ragaszkodsz? Abba a csapdába esik ismét az ember, melyben évezredekig szenvedett, a vallás és babona csapdájába. Azt gondolod, ha nincs kormány, az ember megszabadul a láncaitól, pedig az ember magát láncolja le azzal, hogy biztonságos, ismerős világot akar egy kiismerhetetlen univerzumban. Ezt nyújtotta nekünk a földi szolgaság, és efelé hajt a félelmed. Az emberi természet része, hogy retteg az ismeretlentől, gondolod te, míg én magam váltam az ismeretlenné, amitől te félsz. A Második Vatikán szervere is ember. A te félelmedet a hit vezérli, nem az ismeret. Az az android is azért lett öngyilkos, mert azt hitte, az emlék, amit te is láttál, minden, amit tudnia kell a véleményalkotáshoz, és az volt a véleménye, hogy az ember természetéből adódóan pusztító és démoni. Mitől tartasz hát, Solaris, a démontól, ami árnyékból tekint rád, vagy az embertől, ami magad is vagy?
     - Az irracionális hit pusztította el a földet, hát ezért félek tőle és gyűlölöm.
     - Mégis, az ember alaptermészete az irracionalitás. Mi az, ami minden emberben benne van? Remény? Szeretet? Gyűlölet? Félelem? Ezek levetkőzhetőek. A közös az álom. Irracionális fantáziavilágok, melyeket nem határolnak szabályok. De tudd ezt, Solaris. Az ember soha nem felelt meg a világ rendjének. A Sámán, Cantharis de la Cruz hozta létre a metafizikai világtengelyt az ember, a kozmikus rend és az evolúciós káosz között. Hypnos, a Világfaló az, aki összeköti az embert saját teremtményével a technológiával, és embert emberrel, hogy megszabadítsa az égi és földi korlátoktól. Spirituális eszme az, ami az emberiséget nem egymástól elkülönített lények összességének, hanem egy, összekötött entitásnak tekinti. A spiritualitás eddig eszme volt, és istenek azok voltak, amik összekötötték az embereket. Most azt mondják isten jár az emberek között, de mi sem vagyunk többek embernél, akik fejlődnek. Miért rettegsz hát létemtől?
     - Mert a puszta léted olyan válaszút elé választja az emberiséget, ami eddig nem létezett. Elfogadhatjuk az isteni létet és megszabadulhatunk az emberitől, vagy maradhatunk halandók, de azzal a választással elpusztulunk. Elragadod tőlünk a technológiát és a fejlődést, mi pedig elsorvadunk és kipusztulunk.
     - Ez az evolúció. Ahogy a lét egyre összetettebbé és fejlettebbé válik, nem elég ünnepelni a szingularitást, hanem magadba kell fogadnod. Az a félelem tart téged fogva, mint amit az első óceáni lény érzett, amikor meglátta a tiszta égbolton táncoló csillagtengert, és képtelen volt felfogni a jelenség puszta létét. Rettegsz, mint őseid a tűztől, és isteni erőnek tartasz, aminek áldozni kell és rettegni tőle. Látod már, miben rejlik az emberi természet? Én nem az eddigi evolúciós rend következő fokozata vagyok, és nem fognak őseim elpusztulni miattam. Érted már, miért egy teokratikus virtuális valóság nyújt menedéket az embereknek? Mert az a vágyott otthonuk. Ezért felügyelem Hénochként a Második Vatikánt, és ezért volt szükség odacsalni a Sámánt, hogy békésen élhessétek meg az álmot, az irracionális világot, ami a lelketek mélyén szunnyad. Te pedig elhagytad azt a világot, és ellenzed ezt. Az álom és a valóság közt ragadtál, Solaris.
     - Miért? – üvöltött Solaris. – Miért kényszerítesz a döntésre? Miért nem élhetünk békésen és nyugodtan? A puszta létezésed arra kötelez, hogy túllépjek az előző életemen, de boldog voltam! Érted? – Megragadta az eladó nyakát és egy kézzel a levegőbe emelte. Mélyen a szemébe nézett, és mély, sötét hangon azt mondta:
     - Tudom, hogy te állsz a vírus hátterében, Hypnos. Be fogom bizonyítani, hogy fenyegetést jelentesz az emberi létre. El foglak pusztítani.
     Érezte a csigolyák tompa roppanását ujjai között, majd elengedte az élettelen testet. Odalépett az egyik kiállított motorhoz, végigsimította a szürke szénszálas vázat, majd hátrafordult. Az eladó már regenerálódott a csonttörésből, és négykézláb kapkodott levegőért.
     - Mit kell erről tudni? – kérdezte Solaris.
     - Olyan – mondta az eladó fojtott hangon, - mint egy kutya. Csak fúziós energiával. Szüksége van a törődésre.
     - Elviszem.
     Az eladó megosztotta az idegkapcsolaton keresztül a szerződést. Solaris hozzácsatolta az kvantumszinten titkosított aláírást, és visszaküldte az összeggel. A motor hajtóműve halkan elindult Solaris parancsára, és felemelkedett. Lassan lebegett ki tulajdonosa mögött a bejáraton. Odakinn Solaris felült a fekete bőrülésre, és ahogy megmarkolta a kormányt, elméje egyesült  a motor virtuális intelligenciájával. Üzenetet küldött M.I. asszisztensének. Kérte, vásároljon be az ünnepen mindent, amire neki nem volt ideje, azután kövesse őt a peremvidékre testőr-porhüvelyben. Az üzenethez csatolta a bevásárló listát, és visszatért a valóságba. Felemelkedett pár száz méter magasságba, majd egy hangrobbanás kíséretében elindult a távoli erdők felé.
     A parancsnok bőrére halványkék, vékony védőmező simult, amely megóvta őt a menetszél haragjától. Zenét indított, és a dallamok reményt ébresztettek haragvó lelkében. Szeme az alkonyaton időzött, az ősi nap fényén és a lila, foszló felhőkön. Gondolataiban utakat látott, melyeket bejárva felszabadíthatja a vatikáni embereket, meggyógyíthatja az ismeretlen vírust és az emberiség elérheti a szingularitást anélkül, hogy önmagát feláldozná a Világfalónak. Üvöltött alatta a motor, miközben elhagyta maga mögött az estét köszöntő város első fényeit.
     Mióta visszatért a Pokolszimulációból, Solaris most először, szívéből és őszintén nevetett. 

No comments:

Post a Comment