Tuesday, December 9, 2014

Teokrácia V

Teokrácia

Ötödik fejezet



     Távol a Pokolszimuláció magjától, ott, ahol a lakosok vágyai és félelmei nem vetülnek ki a külső világra, Cantharis égiháborút idézett, és villámok ezrei ostromolták az Álomvilág szövetét, hogy az meghasadjon, és a hasadás magyarázatot adjon arra, hogy Clark Novaris miért halt meg a valóságban. A vihar hangja a távolból elérte a Második Vatikán főterét, de az első boszorkányégetés áldozatának hosszú üvöltése elnyomta a mennydörgéseket. Nanorobotok bontották le az ember húsát molekuláról molekulára, úgy, hogy az áldozat a lehető legtöbb ideig életben maradjon.
     Raoul és Ana tehetetlenül nézték a gyilkosságot. Köröttük azt suttogták, démon szállta meg az embert, és sötét erők birtokába jutott, amiből egyedül a halál adhat feloldozást. Azok, akik megjárták a belső poklot, és visszatértek a vatikáni életbe, most, miután beleláttak a Sámán elméjébe, áloménjük közelébe kerültek, és erejük felébredni látszott. Nem tudták, hogy a Vatikán egy virtuális valóság, de képessé váltak formálni és uralni azt. Ezért, mondta Hénoch pápa, bűnhődniük kell.
     Amíg a Sámán szentélyt épített a Pokolszimuláció egy elzárt, távoli helyén, a diákok a Vatikánt járták, hogy ébredezőket keressenek. Azok az erők, amiket az álmodó felébreszt, általában nincsenek szem előtt, de az első boszorkányégetés áldozata képessé vált a fákba és virágokba információt ültetni, amit mindenki átvett, aki érintkezett a növénnyel. „A Megváltó köztünk jár” – hallották elméjükben az öreg tölgy árnyékában megpihenő szerelmesek, amikor hátukat a fa törzséhez vetették.
     - Közbelépjünk? – kérdezte Ana.
     - Nem tudom. Azt hiszem, nem jó ötlet, de felforr a vérem, és minden idegsejtem üvölt.
     - Maradjatok – visszhangzott Cantharis hangja tudatukban. – Még nem tudom, mi történik azzal, aki itt meghal, és nem rajtatok keresztül akarom megtudni.
     A távoli vihar lecsendesedett, és a Sámán mély meditációba révedt. Lelke visszatért saját álomvilágának ősfájához, amit a Pokolszimuláció elkezdett másolni. Apró ág bújt ki a földből, és kezdett terebélyesedni, miközben a Sámán, emlékeit átformálta, és a hatalmas világfa képét citadellává formálta, majd kinyitotta a szemét, és ott állt előtte a természet és a képzelet összeolvadásának titáni építménye, az erőd, melynek gyökerei lassan szétterjedtek a Pokolszimulációban, és egészen a mennyekig nyújtózott. Belsejében báltermek, lakosztályok, étkezők, könyvtár és belső park manifesztálódott a Sámán kívánságára.
     Raoul előtt pár méterrel egy fiatal lány állt, aki lángoló haraggal a szemében nézte a kivégzést. Keze remegett a dühtől amikor felemelte, és az ujjaiból kiemelkedő halványkék lasszókat a tér felett lebegő Hénoch pápára irányította. Raoul feloldotta a tudatos izomblokkolást, szemmel követhetetlen gyorsasággal megragadta a lányt, és a lendület erejével belecsapódtak a legközelebbi épületbe, aminek falát lebontották Ana nanodrónjai Raoul első mozdulatának pillanatában, és holografikusan visszavetítette a fal képét, hogy a külső szemlélőnek úgy tűnhessen, mintha eltűnnének azon keresztül.
     - Látott minket valaki? – kérdezte Raoul.
     - Nem. Leköti őket a kivégzés.
     Raoul bólintott.
     - Helyes – nézett az eszméletlen Oana Rainre. – Egy gyilkosság épp elég volt mára.

     A Sámán felismerte, amikor Raoul leemelte a válláról, az eszméletlen lányt, és elmesélte a diákjainak, ki ő. Kérdéseik voltak, melyekre Cantharis, és valószínűleg Oana sem tudott választ adni, és éppen ezért, mondta a Sámán, az egyetlen amit tehetnek az a várakozás és a következő boszorkányégetések megállítása.
     - Egyszerűen vissza kellene mennünk, mint Solaris – mondta Ana.
     - Nektek is megmutatom, hogyan kell.
     - Ne, de az lenne az ésszerű.
     - Én élvezem – mondta Raoul. – Nem így képzeltem, de most úgy érzem, valami nagy esemény részese vagyok, és ezt jobban szeretem, mint vitatkozó kereskedők között rendet tenni otthon. Nem reméltem, hogy lehetőségem lesz valaha ilyen személyesen átélni egy idegen világot, és ennyi mindent tanulni az ember sötét oldaláról, és ezért maradni fogok.
     - Én sem így képzeltem. Sajnálom, azt hittem, esélyetek lesz elvegyülni a vatikáni életben, és nem lesz ilyen szörnyű káosz mindenhol, de azért örülök, hogy nem veszíted el önmagad.
     - Nem szörnyű - mondta Ana, - csak szokatlan. Ahogy ott voltunk a kivégzésen, nagyon furcsa volt tudni, hogy ezek az emberek a szimulációt tartják a valóságnak, vagy nem is furcsa, inkább zavaró. És az, hogy ott voltam közöttük, még inkább zavaró volt.
     - Miért? – kérdezte  Cantharis.
     - Ki nem állhatom a tömeget. Az egyetlen amit még annál is jobban utálok, az a tömeg, aminek része vagyok. És az emberek, Cantharis… - mély levegőt vett. - Úgy viselkednek, mintha megszállta őket valami. Hipnózisban nézték végig a gyilkosságot, ez a lány volt az egyetlen, akiben volt valami emberi. Rettenetes. Én is maradok, szembe kell néznem ezekkel a dolgokkal, hogy milyen lehetnék én is, és tudnom kell, hogyan lehet megváltoztatni.
     Cantharis a helység ablakához lépett, és a Vatikán távoli délibábját figyelve válaszolt.
     - Ez a világ nem olyan, mint ami otthon van, hanem inkább, mint a földi világ volt. Ezek az emberek nem akarnak szabadok lenni, és nem tudnak egymás mellett élni, azért vannak itt, elzárva az emberiségtől, a bányászhajón. Nem azért létezik a teokrácia, mert Hénoch, vagy aki őt irányítja, azt akarja. Együtt álmodják ezt a világot, mert tudják, hogy így a legveszélytelenebbek. Voltam a városban, és láttam nem egy és nem kettő olyan embert, aki nálunk élt a Marson, de el kellett küldenünk a kolóniából.
     - Ilyen volt a Föld?
     - Minden pontján.
     - Istenem – mondta Ana.
     Hosszú csend telepedett a beszélgetésre. Ana és Raoul a Marson születtek, nekik a földi világ hihetetlennek és misztikusan sötétnek tűnt. Most itt van, elrejtve a valóság fátyla mögött, összefonva kitaszított és vándor tudatokat, akik azt választották, vagy akiket arra kényszerítettek, hogy ebbe a Pokolszimulációba meneküljenek a valóság elől.
     - Akkor ki ő? – kérdezte Raoul Oanára nézve. – Azt mondtad, Novaris tanítványa volt, akkor valószínűleg nem marsi kitaszított.
     - Megkérdezzük, ha felébredt – válaszolt Cantharis. - De ha az akaratukon kívül vannak itt… képzeljétek el mit élhetnek akkor át, amikor képessé válnak az elméjükkel befolyásolni a világot. Valóságtagadás és öngyűlölet, azt hiszik magukról, őrültek, és ezért nincsenek még tömeges kivégzések. De csak idő kérdése.
     - Szerencsétlenek – mondta Ana. – Ha kitaszítja őket a valóság, ilyen virtuális világba menekülnek. Leszakadnak az emberiségtől.
     - És miért nem tud erről senki odakint? A Második Vatikánt egy zárt társadalmú bányászhajóként ismerjük, nem egy börtönnek, vagy elmegyógyintézetnek.
     - Azért – sóhajtott a Sámán, - mert eddig teljesen lényegtelen volt, hogy mit csinálnak itt az emberek, aztán meghalt Clark Novaris, és el kellett jönnöm. Így is felbontjuk az eddigi rendet azzal, hogy itt vagyunk. Nem kellene már felébrednie? Raoul, mekkora baja lett?
     - A védőmező megóvta, csak a sokk miatt ájult el.
     Cantharis megfogta a lány csuklóját, és becsukta a szemét. Az elméjében megjelenő biofunkciós térkép az agyat alvó állapotban mutatta, a szimulációra kapcsolódó neuroimplant készenléti üzemmódban pihent, a szívverés egyenetlen és gyengülő volt, a regenerációs drónok pedig passzívan úsztak a véráramban.
     - Valami baj van vele. Álmodik, de közben mintha leállna a szervezete. Rá kellene valahogy kapcsolódnom az álmára hogy elérjem, hogy lássam mi történik, de ahhoz külső szerver kellene.
     - Rá vagyunk csatlakoztatva a vatikáni szerverre, nem? – kérdezte Ana. - Akkor elég, ha abba a tudatállapotba kerülsz, mint ő, és összefonódik az álmotok. Solarissal, ha időt kellett nyernünk az órán, akkor halál közeli állapotban beszélni tudtunk egymással, csak itt lehet hogy tényleg meg fogsz halni.
     - Egyébként is tudnom kell, mi lesz a vatikáni halál után – válaszolt Cantharis. – Nem tudom, mi fog történni, de mindent megtaláltok a kabinom asztalán a naplómban, ha nem jövök vissza.
     Elköszönt, majd leült Oana mellé, lehunyta a szemét, és belépett egy sámáni révedésbe. Mellkasa mozdulatlan volt, és amikor Raoul a pulzusát kereste, semmi életjelet nem érzékelt. A percek lassan teltek, amíg mesterük a halál peremén táncolt egy ismeretlen rémálom-világ legmélyebb rétegeiben. Odakinn egyre erősebb vihar tombolt, Ana és Raoul pedig az ablakon keresztül nézték a villámok táncát.
     Felidézték a délután eseményeit, a boszorkányégetést és Oana Rain képességét, ami kísértetiesen hasonlított Azier de la Cruz bábmesteri fonalaihoz, amivel, a történetek szerint, ezer és ezer ember szemével látott, és háborúkat vívott az emberbábjaival. Az emberiség ezen történeteiről kevesen beszélnek az új világokban és a kolóniákban, tartva attól, hogy valaki felkeresi a világtól elzárt Bábmestert. Elmerülve a legendákban, elvétve gondolva Clark Novaris halálának okára, az emberére, aki elzárta az emberiségtől Azier de la Cruzt, vakon tapogatva a kérdést, miért választotta ki Novaris detektív Oanát tanítványul, és miért taszította a pokolba őt, Raoul és Ana nem látták a halott lány ujjaiból kiemelkedő fonalakat, melyek behatoltak a Sámán koponyájába, és átvették az irányítást az élettelen test fölött.
    
***
     A szokottnál hamarabb köszöntött be az éjszaka a Második Vatikánba. Az utcákon rémálomszerű lények tartottak rendet, amik megszálltak minden tudatot, melyet nem óvott az isteni fény, a csuklyás szerzetesek kezében tartott fáklya fénye, akik járták az éjszakai várost, hogy a lakók, a menethez csatlakozva eljuthassanak biztonságos otthonukba. Az utcák felett az utolsó földi városok sárga fényhálói látszódtak ezer ágban, mely látványa hazug álomban tartotta a vatikániakat, abban a hitben, hogy a Földet nem veszítette még el az emberiség, mint ahogy az éber világban történt.
     A lány, aki szorosan követte a kántáló szerzeteseket, Lucida Anthe jeleket keresett az épületeken vagy a földön, melyek a hittestvérei által kiválasztott helyszínt jelölnék, ahol nyugalomban tudnak beszélni a vatikáni eseményekről, és az ő szerepükről. Változások történtek a város életében az elmúlt napokban, emberek, köztük ő váltak üldözötté, és egymás között a megváltó eljöveteléről kezdtek suttogni, egy jelenlétről, ami felébresztette a bennük szunnyadó erőket, egy létformáról, akinek a puszta létezése megbontja a világok rendjét, valaki, akit Sámánnak neveznek, és közelsége egy szabad jövő képével töltötte el a vatikániakat.
     Egy élénk és valószerű álmukban maguk előtt láttak egy világot, amely mellett a Második Vatikán sötét, középkori pokolnak tűnt. Az álmodók elhatározták, hogy a víziót valóságossá fogják tenni. A tiltott tudományokat ismét tanulmányozni fogják. Művészetből fognak táplálkozni. A hitrendszer, melybe kapaszkodnak, azt vallja, hogy a csodálatot és tiszteletet az a létforma érdemli, amely képes az eddigi törvényszerűségeket megváltoztatva új rendet létrehozni, azt, hogy egy létforma, amely magában hordja a hatalmasság lehetőségét, létezése minden pillanatában megérdemli a tiszteletet és a csodálatot, és végül azt, hogy az ember képes elérni az isteni létet.
      A megnyugtató jelenlét, melyet a megváltó sugárzott az ébredőkre, elhalványult, és Lucida egyre erősödő félelem ölelésébe került. Elveszett a vatikáni éjszakában, és a szerzetesek mögött, leszegett fejjel haladt a fény védelmében. Változó árnyékok követték a kántáló menetet, éhesen várva minden leszakadó prédát, kinek belemászhatnak az elméjébe, hogy szentségtelen gondolatokon táplálkozhassanak, jövőképeken, melyek fel akarják rúgni a világ rendjét, álmokon, melyek el akarják érni Istent. Ezek a gondolatok kezdtek eloszlani a lány elméjéből, és oda, ahol eddig megrendíthetetlen eszmék oszlopain állt Lucida világa, most mindent megrontó árnyékok jutottak be. A rettenetes emlékek, melyek eddig arra inspirálták, hogy segítse az embert levetkőzni démonjait, most megszállták és megbénították. Társait, a hősöket, akik mellett képessé vált szembeszállni a Vatikánnal, és talán Istennel, most embertelen kínok között látta pusztulni. Halk, gyermekkori dallamot énekelt tudattalanul, elfeledkezve minden valóságról, önmagáról, és szokatlan erejéről, mellyel képes volt álmában szeleket irányítani énekével. Kabátját összehúzta, de nem tudatosult benne az egyre maróbb hideg, ami felsebezte kézfejét és arcát. Énekelt, csöndben egy elfeledett dallamot. Körülötte vihar támat, amitől a házak ablakai is megrettentek, és reszkettek, és amikor szembenézett növekvő félelme okával, a ténnyel, hogy a megváltó, Cantharis de la Cruz, kinek eljövetelét várta ő, és sok száz társa, akiket papok, szerzetesek tanítottak titkos könyvtárakban és dolgozószobákban, a Sámán, aki el fog jönni, hogy összekösse a szétválasztott világokat, halott.
     A fáklyák fénye, melyek eddig megóvták a vatikáni éjszaka szörnyetegeitől, egymás után kialudtak a szélviharban, és Lucida Anthe elméjét megszállták a Második Vatikán árnytestű álomdémonjai.


No comments:

Post a Comment