Wednesday, December 31, 2014

Teokrácia VII

Teokrácia
 Hetedik fejezet

   Az eddigi legrövidebb fejezet, a végét le sem írtam egyelőre. Azoknak, akik olvasnak és nem beszélek velük, köszönöm. Most szünetet tartok, ahogy a gondolataimban kiforrt a célom a könyvvel, és ahogy látom a hiányosságaimat, vissza kell mennem az elejére, és a tévutaktól megtisztítani a történetet, megduplázni a mennyiségét, a karaktereket kifejleszteni és a világot konzisztensé tenni. Amíg ezzel nem végzek, addig nem szeretnék tovább menni, mert nyűg, gyűlölni azt, amit eddig írtam, mert nem illik ahhoz, amit ezután akarok. Én is csak tanulok. <3 Aki esetleg idetévedne, és elolvasna, nagyra értékelném a véleményét. 

                Acélszürke drónok hasították fel Cantharis űrsiklójának bejáratát, amikor az elahgyta a marsi otthon ölelését. Amikor az utasok mély álmot aludtak, a gépek rácsatlakoztak idegpályájukra, és a Második Vatikán szimulált valóságába taszították őket. A cirkáló lassan úszott az emberiség szülőbolygója felé, és amikor leszállt az aszteroidára, a drónok óvatosan átszállították az álomba zárt Ana Mionart, Raoul Seocot és Cantharis de la Cruzt, a Pokolszimuláció új lakóit a bányászhajóra. Békésen pihentek több ezer álmodó mellett a hajó belsejében. Azier de la Cruz, a szimuláció humán szervere őrködött medtációs pózban az álmodók felett a bányászhajó termében, akivel szemben a Vatikán minden lakosa feküdt, és a drónok az álmodók biológiai testét egyenként, a szimulációs behatások alapján változtatták. Egy robot sejtmintát vett egy férfitól, amivel megtermékenyített egy nőt, miközben a két ember a vatikáni szimulációban szeretkezett, egy másik gép karmait belemélyesztette egy utcai késelés áldozatába, az álmodók izmait úgy stimulálták, ahogy a virtuális valóságban használják őket, Cantharis és Oana fölött egy-egy drón lebegett, halálukat várva, Raoul és Ana bőrét pedig a robotcsápok szikéi újra és újra fölsebezték.
                Az idegrendszer regenerálódott először. Emlékvihar. Nevek és arcok, helyek, bolygók, érzelmek, és egy kérdés, kutatás az elveszett személyiség után. A de la Cruz család, Oana tudásszomjas tekintete, a pusztuló földi metropolisz, az első marsi őserdők kiemelkedése a cirkáló ablakából, félelem attól, hogy a fiatal, rémült Cantharist nem lesz képes felnevelni a nyomozói fizetésből, és a válasz a kérdésre: Clark Novaris detektív.
                Szíve lassan dobogni kezdett, melyet napokkal ezelőtt szúrt át egy drón, úgy, ahogy Novaris önmagával is tette a Pokolszimulációban, holttestét pedig leszállították a bánya hulladéklerakójába. Akkor megszakadt az összefonódás az ő és Cantharis elméje között. A transzhumán beültetések néhánya, melyeket Azier de la Cruz ültetett a gyermekbe, elavultak és használhatatlanná váltak, melyek közül néhányat Novaris detektív képes volt hasznossá alakítani. Cantharis első, már használatlan neuroimplantja elektromágneses hullámokat bocsátott ki. Novaris detektív egyetlenegy regenerációs nanorobotot ültetett el önmagában, amely a hullámra válaszolva felébred, reprodukálja önmagát és belép a regenerációs programba.
                A nanodrónok egyre nagyobb sebességgel regenerálták Novaris detektív rothadásnak indult testét. Izomról izomra érezte a növekvő hatalmat önmaga felett. A memóriabank elkezdte visszatáplálni a rövidtávú emlékeket a szerves agyba. A vatikáni élet utolsó emlékei változatlanul tértek vissza Novaris detektív tudatába, ő pedig megállt, és ökölbeszorította a kezét. Visszaemlékezett az elmúlt hónapokra, a fiatalokra, akikkel beszélt, és akiket más egyházi társai tanítottak. „Ezeknek a gyermekeknek ki kell innen szabadulniuk” – emlékeztette magát a mantrára, amit naponta számtalanszor elmondott magának, és azoknak, akikben bízhatott. Senki nem volt képes segíteni nekik. Még Oana Rain sem lett volna képes túlélni az ébredést külső segítség nélkül, és nem tudná elhagyni a bányászhajót.
                Bólintott, jelezvén önmagának hogy amit tett az helyes, és felelni fog a következményekért, és elindult, hogy felkészítse a külvilágot azoknak, akik hamarosan felszabadulniak a Pokolszimuláció karmaiból.
***
                - Azért jöttél, hogy segíts? – visszhangzott Oana Rain hangja a távolból. A kérdésen kívül a világ, amelyben a Sámán találta magát üres volt. Egy tiszta Álomvilág, érintetlen termőtalaj, amelybe nem ültettek el gondolatokat, álmokat, ötleteket. Üres volt és végtelen, a két álmodón, Oanán és Cantharison kívül nem létezett benne más, csak végtelen lehetősége.
                –Tudom, mi történik veled, Oana, és ha képes vagyok rá, segítek. Cserébe tudni szeretném, mi történt Novarissal.
                A világ forogni és változni kezdett, majd kiemelkedett a káoszból Clark Novaris püspök lakása, melyben, Cantharis szeme láttára lejátszódott Novaris utolsó találkozása tanítványával, és a halál, a megmagyarázhatatlan és érthetetlen öngyilkosság, amely a lányt a pokolba taszította.
                - Ó – mondta a Sámán. – Értem. Furcsa, akkor a következményekben kell keresnem a magyarázatot.
                Cantharis hangját mennydörgés szállította Oanához, aki a mondatra felült súlytalan lebegéséből.
                - A következményekben? Ki vagy te?
                - A nevem Cantharis de la Cruz, Clark Novaris nevelt gyermeke vagyok és azért vagyok itt, hogy kiderítsem, miért halt meg, és hogy segítsek neked. Kaptam tőle egy levelet, amiben mesélt rólad, és megkért, hogy segítsek neked, és a többi hozzzád hasonlónak.
                - Mesélt rólad.
                - Szóval öngyilkos lett – mondta Cantharis. – Miért? Nem volt valami erre utaló jel, amit észrevettél? Nem törte fel az elméjét valaki?
                - Az én kezemben volt a fegyver – válaszolt a lány. Cantharis hallgatott, és irányt váltott a fehér ürességben arra, amerről a hang érkezett. – Meg tudtam volna állítani elméletileg, de nem sikerült.
                - Mesélj el mindent, Oana, amit tudsz a Vatikánról.
                - Azt hiszem… - a lány elhallgatott, és a Sámán megállt. Vártak, Oana a gondolataiba mélyedve, Cantharis pedig az álmok belső világ látóhatárát kémlelve, majd amikor Oana Rain folytatta, a távolban egy nap kelt fel a horizonton. Oana gondolatai elkezdtek beleivódni az álomvilágba. A Sámán a hajnal felé indult.
                - Clark püspök mindent elmondott. Ez egy virtuális valóság. A szüleim ide menekültek a Marsról, mert apám meggyilkolt egy kereskedőt. Én itt születtem. Valami kristálybányán vagyunk, ami a Föld körül kering. Te vagy a Sámán, igaz? A püspök sokat beszélt rólad, de nem tudom, te honnan jössz, vagy milyen a világod. Az én világom beteg, ismerem a lakóit. Persze, vannak köztük kellemes emberek, de van bennük valami…
                A lány elhallgatott. A felkelő nap átalakult, és az embert óvó égitest narancsszínű álomképe egyre vörösebbé és hatalmasabbá változott. Gyűlölet és erőszak ébredt a lányban. A Sámán számtalanszor látott hasonlót az óráin, az érzelmek valósidejű kivetülését, de Oana Rain most éli át először ezt a haragot. Cantharis elővett egy szál cigarettát, és rágyújtott. A mozdulatsor kitisztította elméjét, amely eddig megállíthatatlanul ugrált a két lehetőség között, hagyni, hogy a lány az őrület küszöbén egyensúlyozzon, vagy megmutatni egy szabad világ képét.
                - Valami mi van bennük, Oana Rain? – kérdezte végül.
                - Valami csillapíthatatlan éhség mások lelkéért, és valami mazohista önfeláldozás. Boldogan átadják a szabadságukat, idejüket, erejüket, elméjüket másnak, ha ők is megkaphatják valakiét.              A látóhatár elmosódott Cantharis előtt, és gondolatait egyre elöntötte a harag. Mélyen a cigarettájába szívott, majd beszélni kezdett, és szavai nyomán az álomvilágból az egekbe nyúló erdőzet kezdett kinőni, melynek sűrű lombjai között egyedül a Sámán nyomában felkelő hold ezüstös fénye hatolt át.
                - A Vatikán lakói épp azért vannak itt, mert fertőzőek. Az emberiség évezredeken át magában hordozta az erőszak csíráját, és csak úgy tudtak megélni egymás mellett, ha minden ember nagyobb hatalomtól félt. Amikor egy uralkodó, király vagy kormányfő erejét vesztette, a keletkezet hatalmi vákuum beszívta a legmocskosabb, hataloméhes embereket a társadalomból, és mivel így ment ez évezredek óta, senki nem kérdőjelezte meg ennek a helyességét. Nem is voltak rá készek. Képzeld el ha a pápa és a papság levenné a kezét a hívőkről, tudod, mi történne. Hénoch azért öli azokat, akik szabadságra vágynak, mert mindenki más tudja, hogy a szabadságtól az lenne ami, egy hataloméhes állat, egy gyilkos és tolvaj.
                Százötven év volt, mire az emberiség elérte a szintet, hogy erőszak nélkül tudjon szabadságban élni, és az elején minden jól ment. A gyilkosokat és tolvajokat kitaszította a társadalom, és utolsó lehetőségként ide, a Második Vatikánba, a Pokolszimulációba menekültek, vissza az őrületbe, ahonnan jöttek. A technológiát apám fejlesztette, a társadalmi berendezkedést pedig Novaris találta ki. Az emberiség, a te világodon kívül egy anarchikus világban él, ahol az ész, a racionális ítélőképesség és az empirikus bizonyíték a gondolkodás alapja. A te világod egy papok által uralt diktatúra, ahol a logikát felülírja az isteni szó és a varázslat, az alaptalan és értelmetlen hit. Hit a hatalomban, fizikai és afölötti értelemben.
                - Igen, de én miért nem lehetek része annak a világnak? – kérdezte Oana, kinek hangját a Sámán egyre közelebbről hallota. A távolban összehasonlíthatatlan épületek, felhőkarcolók, spirális és mágneskötésű tornyok, terek, parkok és utcák százai nőttek ki az álomból, felettük pedig a vörös nap kúszott delelőre.
                - Fogságban születtél, és senki nem akart kiszabadítani. Nem beszélünk rólatok otthon, nem gondolunk rátok, nem tudunk rólatok semmit, nem figyelünk titeket. Én sem tudtam sokat, mielőtt megérkeztem. Novaris segített, hogy megértsd a világot, és felkészülj a következő életre. Én felajánlom neked, hogy velem gyere. Segíteni fogok neked.   
                Egyre közelebb értek egymáshoz a világok. Cantharis ősi, sötét erdeje, mely a sámánizmus misztériumát őrzik a vándornak, és Oana titáni metropolisza, mely az emberi álmok és képzetek megtestesülése volt.
                - Segíts, de ne csak rajtam, mindenkin, aki szabadulni akar, és joga van belépni hozzátok.
                - Mindenkinek joga van belépni először, de akit kitiltottunk, az nem térhet vissza. Itt fogjátok hagyni a családotokat és tanítóitokat.
                Cantharis erdeje felett őrködő Luna egyre közelebb ért Oana ragyogó csillagához.
                - Egy valamit még tudnom kell – mondta a lány, és felemelte tenyerét. Ujjaiból halványkék fonalak emelkedtek ki, melyeket képes volt gondolataival irányítani. – Ez csábítóan nagy hatalom – mondta. – Elméket tudok ezzel irányítani, és megszállni.
                - Igen – mondta a Sámán elgondolkodva. – Láttam már ilyet. Apámnak, a Bábmesternek hasonló volt – megvonta a vállát. - Ha nem akarsz vele pusztítani, ne tedd.
                Egymással szemben álltak, és a két világ összefonódott. A metropoliszt ellepte az őstermészet, az erdő pedig bioszintetikus édenné változott. Cantharis holdja eltakarta a napot. Elvarázsolva nézték a napfogyatkozást.



No comments:

Post a Comment