Thursday, January 22, 2015

Teokrácia Reboot: Prológus

Teokrácia 2.0

Prológus



Élete végső napján Oana Rain álmában ismét az édenkertet járta. Mélyet lélegzett a tiszta levegőből hatszáz méter magason, és a korlátba kapaszkodva tekintett le az üvegtorony tetejéről a városra, a felhőkarcolók tetején virágzó parkokra, az eget a földdel összekötő űrfelvonók halványkék, pulzáló pilléreire, az épületek közt hangtalanul cikázó felhőjárókra és a örök sötétségbe burkolt Csillagtérkép térre, ahol emberek ezrei gyűltek össze, hogy tűzzel és tánccal búcsúztassák a napot.
    A város bűvöletéből egy hang szakította ki, amely nevén szólította. Hátrafordult, és csatlakozott a vacsorához készülő társasághoz.
    - Épp rólad beszéltünk, Oana Rain – mondta a férfi. Szavait a távolból halk, haragos mennydörgés kísérte. A lány nem ismerte őt, nem tudta a nevét, és sohasem látta azelőtt, de amikor tekintetük összefonódott, az álomkép vacsorája és városa szertefoszlott. – Mondanom kell neked valamit. Át kellett törnöm a Vatikán minden védelmi mechanizmusát, és egy pillanatra lekapcsoltalak a szimulációs szerverről. Ez – mutatott az őket körbevevő ködös, lidérces erdőre - az én álmom.  A mesteredtől, Clark Novaristól tudom, hogy az életed ma véget fog érni. A pokolba kerülsz, és ott megtisztulsz. Bűneidet megbocsátják, és visszatérhetsz a világba a vatikáni szimulációból. Kapaszkodj ebbe, ha felébredsz: helyeset az cselekszik, aki bűnös egy romlott világban.
    A férfi eltűnt; az álom halványulni kezdett, a sötét űr helyét átvette Oana vatikáni lakása.
    Egy szebből a valós világba ébredés könnyedén kettéhasíthatja a lelket. Egyszerre menekülni a valóságtól és távolodni a vágyottól. Az ébredő tudat minden idegszálával küzd azért, hogy még egy percet láthasson az álomvilágból, de az álom kitaszítja a hűtleneket. Az emlékek lassan elhalványultak, és csak az üresség utáni honvágy érzete maradt.
    Oana a párnába temette az arcát. A férfi tekintetéből csak elmosódó emlék maradt, a mennydörgés távoli visszhangja. A hazatérés érzetét, ami az álmában megnyugvással töltötte el, most elnyomta az ébredés fájdalma. Üvöltött - mely hangját elnyomota a párna - amíg bírta levegővel, majd lassan megnyugodott. Felemelkedett, és körbenézett a szobában. Nevetett. Kilépett az ágyból, amire az okosanyag-padló jelzést küldött a lakást irányító központi intelligenciának. A padló felmelegedett, a konyha már készítette a kávét és a reggelit. Mielőtt kilépett az ajtón, papírt és tollat keresett, és a következő szavakat jegyezte le magának:
    „Helyeset az cselekszik, aki bűnös egy romlott világban.”
    Egy keresztet rakott a mondat végére, majd belépett a nappaliba. Az ablak, amely az ébredő városra nézett, visszahúzódott a keretbe, a falak pedig tompa, lassú zenét kezdtek játszani. A Szent Péter-bazilika kupolája fénylett a felkelő nap fényében, és fölötte, a kék égen még halványan látszott a titáni Föld, ahol az utolsó földiek az éjszakai város fényhálójának védelmében álmodtak az űrről és jövőjükről.
    A Második Vatikán virtuális valóságán kívül az emberiség évek óta elhagyta a lakhatatlanná tett anyabolygót. A vatikáni szerver, a Pokolszimuláció elhagyatottan kering a Föld körül. Az űrállomás egyszer az emberiség bűnözőit fogadta be, mint börtön. Most, a marsi szabad világok kitaszítottjai menekültek oda önkéntesen, kitörölve emlékeiket a paradicsomról, melyből kiűzettettek.
    Oana ledőlt a kanapéra, és a forró takaróba gubózódva a padlón heverő könyvért nyúlt. A vaskos, vén kötet kellemesen kényelmetlen párnának bizonyult ahhoz, hogy éberen csodálhassa a reggeli várost.
    A teremtő M.I. meggyőző részletességgel dolgozta ki a Második Vatikán világát, hogy az oda menekülők ne érezzék, hogy országuk a tág Álomvilág egy elszigetelt ága. A geomagnetikus viharoktól óvó pajzs alatt lassan felépültek az első bárányfelhők. A holografikus kivetítő alulról felfelé teremtette meg a földszerű atmoszférát. A felhők között reklámarcok és hirdetések zengték a pápai akaratot, mint az eget átszelő fehér galamb, csőrében búzaszállal, szárnycsapása nyomán pedig a név: „Vatikáni Kutatóintézet”, majd a látomás szertefoszlott.
    „Messze van az Úr az istentelenektől, az igazaknak pedig könyörgését meghallgatja” – dörgött Hénoch pápa hangja a mennyekből.
    Oana távol járt. Elméje utolsó álmát térképezte fel, míg tekintete az égbolton pihent. A tudattalan óceánjából egyre több emlék bukkant felszínre, egy szabad világ visszhangja, egy ember, kinek bőrét villámokból szőtték és köpenye fekete lángokban végződött, halál, mint megváltás, és egy elfeledett városba való hazatérés reménye.
    A harangok világrengető dübörgése emlékeztette őt arra, hogy ideje reggelizni.
***
    - Viszlát, Raszkolnyikov.
    A súlyos könyv átszállta a szobát és nekivágódott a szemközti falnak, majd sértetlenül landolt a kanapé párnáján. Oana felugrott a padlóról, és visszarendezte az olvasás közben bevándorolt lakást. Az ablakon kinézve a felhők között, hatalmas, holografikus számokról olvasta le az időt: tizenegy-tizennégy. Novaris püspök négykor fogadja.
    Sietve öltözött át, nem figyelve az öltözet esztétikai harmóniájára, majd felkapta hosszú, fekete szövetkabátját és kilépett az ajtón, át a folyosón, becsapódott a záródó liftajtók között, sarkon fordult, és szinte ellentmondva a gravitáció törvényeinek, lassan nekidőlt a lift falának.
    - Szia, Oana – szólt egy hang, amire felkapta a fejét.
    - Szia Meito, bocsi, nem láttalak.
    A fiú mosolyogni próbált. Nem tűnt idősebbnek Rainnél és évek óta szomszédok voltak. Nem telt el nap, hogy ne futottak volna össze a folyosón vagy a városban. A lány, a koncertjei után, a számtalan virág és ajándék között mindig megtalálta azt a könyvet, amiről Nakurami Meitonak panaszkodott napokkal ezelőtt, amit még a feketepiacon sem talált. Ezt csodálta és gyűlölte a fiúban. Valahogyan képes volt beszerezni a legstenkáromlóbb, démoni műveket is, és ő maga mégsem használta ki, mégsem volt tanultabb mint az imádkozó tömeg.
    Igen, Oana Rain zeneszerző volt, a templomi tömegnek játszott. A zenét betiltották a Második Vatikánban. Azt mondták, az ördög művészete. Ha Oana kiállt volna a Szent Péter térre, és azt a darabot játszotta volna, amit előző nap Hénoch pápa hallott a szertartáson, a lány Isten törvénye ellen vétkezett volna. Az erkölcsi törvények addig érvényesülnek, amíg a hatalom mást nem mond, és Hénoch zenét akart, méghozzá a legjobbat.
    Oana minden megmaradt külvilági emlékében zenész volt, és nem mondott le erről akkor, amikor belépett a Pokolszimuláció voluntarista teokráciájába. Csak akkor, amikor elért minden szabadságot, amit a siker adhatott neki, kezdte el felismerni romlott személyiségét. Éhezett, és éhségét nem csillapíthatta többé a rang és tisztelet, így az első lépése a megtisztulás felé hirtelen feleszmélésével kezdődöt. „Amikor több pénzed van mint szabadságod, a lázadás válik a karriereddé, és a magány a fizettség.”
    - Merre tartasz? – kérdezte a fiú.
    - Céltalanul, csendben és magányosan fogok sétálgatni a városban.
    Oana a fiú reakcióját figyelte. Fiú, mert gyenge, jellemtelen testalkata, félénk tekintete és mondatai, melyek fölött hatalma van minden létező embernek, anyáért, nem pedig szeretőért kiáltottak. Rain sokszor játszotta ezt a játékot, összetörni a fiú reményeit, és nézni a beletörődést. Az ember az egyetlen állat, aki képes feladni életvágyát, és magához ölelni a pusztulást.
    - Vagy – mondta a lány lassan, átgondoltan - menjünk el ebédelni, ha én választhatom a helyet.
    - Tényleg? Most? – A fiú arca egy pillanatra felragyogott, és őszintén mosolygott, majd karba fonta kezeit és hunyorítva Oanára nézett. – Hogy érted, hogy ha te választhatod? Mi közül választanál; a vatikáni étterem között?
    - Csak bízd rám, és légy szíves, halkabban.
    Meito sóhajtott. Amikor a lift a földszinre ért, a lány előtt lépett ki a folyosóra, majd Oanához fordult. Kezei irányíthatatlanul remegtek.
    - Bárhogy próbáltam közeledni hozzád, Oana… - megállt, megrázta a fejét, majd máshonnan kezdte. – Te sem vagy jobb, mint én, elveszett, magányos és gyenge. Viszont szerelmes vagyok a zenédbe. Függője vagyok. Nem ismerlek, nem ismerem a gondolataidat, a kedvenc könyveidet vagy reggelidet, nem tudom, van-e szeretőd, néha azt sem értem, amiről beszélsz, de függője vagyok a zenének, aminek minden hangja te magad vagy, és ha azt szeretem, téged szeretlek – mondta, és hosszan kifújta a levegőt. – Te jössz – nevetett - azt hiszem szívrohamot kaptam.
      - Honnan lett neked hirtelen ennyi erőd, Nakurami Meito? – Nevetett Oana. Kilépett a liftből, és a fiú mellé állt. – Szeretnélek megismerni. Megmutatom az éttermet.
    Szótlanul sétáltak ki az étteremből, Meito taxit hívott. Oana elmondta az úticélt, és negyed óra kellemetlen, szótlan utazás után a Vatikán peremén húzódó tömbházaknál szálltak ki.
    - Ez nem jó, ez veszélyes környék – mondta a fiú.
    A vatikáni kitaszítottak kerülete volt. Bűnözők és öntörvényű lázadók, akik visszatértek a Pokolból, a vatikán büntetésvégrehajtási intézetéből, azután, megtörve és elpusztítva, elhagyták a belvárost. Illetve egy másik, kisebb csoport, akik a szabadság iránti szomjúságból hagyták el a belvárost, és költöztek a felügyeletlen kerületbe. Ők, tudatában a külső világ szabadságával és önként vállalt sorsukkal, készültek a megváltásra, a percre, amikor visszatérhetnek a marsi szabad kolóniákba. Kisebb anarchista közösségben éltek és dolgoztak, hogy szabadulásukkor képesek legyenek igazodni a valóság szabályaihoz.
     A házak mögött húzodott a várost elszeparáló biztonsági rendszer. A vatikáni virtuális valóságot saját teremtő M.I. szabályozta. Az álmodók képzeletükkel és tudattalanukkal táplálták a tudatot, ami a falon belül összefésülte ezer és ezer vatikáni vágyait, hogy a gondolatok, képzetek, ötletek összefonódásából felépítse a Második Vatikánt.
     A falon túl, az Álomvilág a végtelenbe nyílt, formálható és irányítható szövetként bárkinek, aki átlépte a városhatárt. Amikor a taxi eltűnt a házak között, Oana elindult az egyik épület felé. Legalább harmincemeletes szürke betontömb, mint szomszédai, kitört ablakokkal és tárt bejárattal. Meito szorosan a lány mögött haladt, miközben tekintete mindenben veszélyforrást látott. Beléptek a kihalt hosszú folyosóra. Oana kopogott a lépcső melletti lakás bejáratán, kettőt, majd kettőt.
    - Biztos, hogy jó helyen vagyunk? – kérdezte a fiú.
    - Szeretnél megismerni?
    - Igen, de nem akarok megkéselve, kirabolva elvérezni egy kihalt épületben.
    - Még egyszer megkérdezem – elfordult az ajtótól, ami résnyire kinyílt, és Meito szemébe nézett – szeretnél megismerni, még akkor is, ha ára van, ami nem az éppséged és biztonságod?
    - I-igen, persze.
    Az ajtó kitárult.
    - Valamit el kell mondanom. Létezik édenkert, de emberek építették. Ha belépsz az ajtón, mindent el fogok mondani, viszont semmi sincs ingyen. Nem engedhetlek ki, amíg nem érted, és gyűlölöd a világunk természetét, és a döntéseinket, amik ide juttattak. Amit gyűlölsz, azt eltaszítod magadtól. Ha hagynám, hogy enélkül távozz, Hénoch lángokba borítaná a helyet estére a te segítségeddel. Te most egy romlott ember vagy, de megtisztulva fogsz kilépni innen, mint ahogy én tettem mesteremtől. Utat mutatok neked, Meito.
    - Miért teszed ezt? Miért kell nekem ezt tudnom a világról, vagy önmagamról?
    Oana lelki szemei előtt Meito vére folyt, majd mélyeket lélegzett, és azt ismételgette magában, amíg meg nem nyugodott, hogy „Te is ilyen voltál, és emlékezz az alapelvre. Emlékezz az alapelvre.” Mély levegőt vett, kifújta, és a fiúra mosolygott.
    - Azért teszem, mert úgy érzem ez az utolsó lehetőségem rá. Nézd. Mindketten Első Életűek vagyunk, még nem jártunk a Pokolban, így nekünk jogunk van olyan dolgokhoz, amikre az elítélteknek már nincs. Próbálj meg most tanulni, amíg még önmagad vagy, és nem törte meg az elmédet a Pokol.
    A fiú bólintott, és belépett azépületbe. Oana követte, bezárta maga mögött az ajtót, ami beleolvadt a kávébarna falba, aztán nyomtalanul eltűnt, épp mielőtt Meito üvöltve dörömbölni kezdett ott, ahol az előbb a kijárat állt.
    - Engedj ki, Oana – üvöltött. – Ez egy bűnös hely! Nem maradhatok itt, meg fogják tudni!
    - Meito, az isten verjen meg – sziszegte a lány összeszorított fogakkal. – Ne szégyeníts meg, nem ezért hoztalak ide; viselkedj normálisan. Nyugodj meg, vegyél mély levegőt, és kövess.
    A helység egy magas, kör alapú kávézó volt, a fal mentén ívelt könyvespolcokkal, amin betiltott és eltitkolt földi irodalom pihent. Egy idős hölgy böngészte a könyveket, kezében Ludwig von Mises, Murray Rothbard és Milton Friedman köteteivel, a bejárattal szemben pedig, a színpadon egy afro-amerikai férfi játszott zongorán. Jobbra lépcső vezetett fel a galériára, ahol egy fiatal pár beszélgetett az egyik asztalnál. Őket leszámítva a kávézó üres volt. A pult felett, a falon fekete-citromsárga, átlóban elválasztott zászló lógótt, az anarcho-kapitalisták lobogója. A fiú tátott szájjal követte Oanát, miközben nézelődött. Leültek egy csendes asztalhoz, előttük az asztalon holografikus étlap és itallap világított.
    - Olvastam egyszer egy könyvet, 1984 volt a címe, az ugrik be erről a kávézóról. Nagyon rossz előérzetem van, Oana. Úgy érzem, valami rosszat követek el, és bűnhődni fogok érte.
    - Semmi rossz nem fog történni, amíg nem beszélsz erről a helyről.
    Lassan bólintott, miközben rendeltek.
    - Tehát – mondta Oana, - azt mondtam, beszélni fogok a világunk természetéről. Bizonyítékom van mindenről, amit mondani fogok.
    - A bizonyítékok később érdekelnek, először az elméletet, kérlek.
    Oana kérdőn nézett Meitora.
    - Bocsi – nevetett a fiú. – Remeg a kezem és egyre türelmetlenebb vagyok, felébredt bennem a tudós. A Kutatóintézetben rég nem éreztem így magam, és csak most veszem észre, hogy tényleg érdekel a megismerés, nem csak a pénzért csináltam.
    - Mintha elfelejtetted volna önmagadat; mit szeretsz és akarsz csinálni, honnan jössz és hová tartasz…
    - Igen – bólintott Meito.
    - Az év, amiben élünk, kettőezer-hetvenöt, helyileg a Föld körül keringünk egy űrbázison.
    - Igen.
    - Az űrbázis egy virtuálvalóság-szerver, amit börtönként használtak az emberek. Egy évtizede az emberiség elhagyta a földet, szimbolikusan, mint új élet kezdete, és terraformálta a marsot. Feloszlatták a kormányokat, és elnyomástól mentes, szabad kolóniákat hoztak létre, mely-
    - Várj, ez nem működik, nem oszlathatják fel a kormányokat, az a modern civilizáció alapköve, uralkodók nélkül vérengző bestiákká válnánk.
    - Tehát szabad kolóniákat hoztak létre, melyekben az első, közösen elfogadott alapelv az erőszakmentesség elve, azaz senki nem kezdeményeszket fizikai erőszakot a másik ellen. Nincs kormány, nincs határőrség, az lép be a kolóniába, aki szeretne, de aki az alapelv ellen vét, kitaszíttatik, nem léphet be a magánterületekre, és minden magánterület, az emberek fertőző betegségéként fognak tekinteni rá. Meito, te és én elkövettünk valamit, amiért kitaszítottak minket a névtelen kolóniákból, és azért vagyunk itt, a Vatikánban, mert filozófia szerint ide tartozunk. Mi egyeztünk bele ebbe a sorsba, és ez benne a legszörnyűbb. Saját döntésünk, hogy egy olyan világ részévé váljunk, ahol a pápa erővel elkobozza a vagyonunkat, gyermekeinket hitre kényszerítik, minket pedig szolgálatra.
    - Sokan felválallják, hogy ateisták, ezt te is tudod.
    - Azok lennének? Te minek tartod magad?
    - Én – a fiú megszokásból körbenézett, és halkan folytatta – agnosztikusnak. Nem hiszek és nem tagadok.
    - Sajnálom, hogy túlságosan kemény vagyok veled. Tudom, hogy ezeket a témákat nem könnyű feldolgozni, de szorít az idő. A dolgoknak nem így kellene történniük, ezért próbálok változtatni, de pár óra alatt nincs időm együttérzésre.
     A vatikánban nincs hitetlen, Meito, kivéve az a pár ember, aki a kávézóba jár. Mindenki más rendíthetetlenül hisz egy metafizikai fogalom hatalomhoz való jogában, ami az erkölcs és törvények felett áll, szava szent, és ellenségei a kárhozatba jutnak. Ez a lény nem érzékelhető a fizikai világban, mégis mindenki kötelességének tartja, hogy engedelmeskedjen az akaratának.
    Az emberek őt hibáztatják, és áldásért könyörögnek neki. Néha, amikor az élet vihara veszélyes vizekre sodorja csónakjukat – Oana elmosolyodott saját mondatán, szavait olyannak érezte, mint kulcsot a zárban, tökéletes sorrendben illeszkedtek egymáshoz - megvetik és átkozzák, de idővel minden eltévedt bárány megtér gazdájához.
    Feladjuk a szabadsághoz, tulajdonhoz és élethez való jogunkat, az egyetlen jogainkat, amivel rendelkezünk, azért, hogy sorsunk terhét erre az istenségre ruházhassuk - hogy helyettünk végezze el a piszkos munkát, szolgáltasson nekünk meg nem érdemelt javakat, és taszítsa Pokolba a bűnösöket.
    Az egyetlen különbség hívő és ateista között az, hogy az utóbbi az istenét kormánynak nevezi.
    - De, de… - Meito fejét rázta. – Amit mondasz, igaz, de valami ellenkezik bennem, hogy elfogadjam. Pedig tudom, hogy igaz, saját bizonyítékom van erre, például, tudod mit kutatunk az intézetben? Semmit. Emlékszem, régen kaptunk látszatmegbízásokat, most már semmit, amíg nem beszélünk a munkánkról, addig kapjuk a fizetést, közben a technológia fejlődik, nélkülünk. Amióta az eszemet tudom, tudós vagyok, de itt nem kutathatok, és csak most döbbentem rá, hogy emiatt mennyit szenvedek – hátradőlt és vállat vont. - Eddig ezeket megválaszolhatatlan kérdéseknek tartottam, lesöpörtem őket az asztalról, azt mondtam: ki vagyok én, hogy tudjam - és nem érdekelt. Csak azt nem értem, miért lett Vatikán?
    - Nézd. Az ember vagy az értelmet vagy az értelmetlent fogadja el, mint abszolút irányadó. Akinek az irracionális az abszolútum, nem a valóságban él, elszakad innen, elutasítja a racionális eszmecserét, így egyetlen eszköze az erőszak marad, hogy elérje céljait. Az erőszak ikertestvére a hit, az előbbi a fizikai, az utóbbi a mentális tulajdon rongálása és eltiprása. Az elménk nem tökéletes, és ha a gyermekbe irracionális félelmet táplálsz, az válik az abszolútummá, a mozgatórugóvá, a gyermek felnő, és mint az örökké sarokba szorított állat, aki retteg a megfoghatatlan, alaktalan lényektől, támad minden érintkezéskor. Én azt mondanám, a hit termőtalajából növekszik ki az erőszak sorsfája. A valóságot racionális szabályok vezérlik, nem erőszak. A hit megfertőzi az elmét. Azért lett Vatikán, mert itt mi mindannyian fertőzöttek vagyunk.
    Ezüstszínű drón tálalta az ebédet. Oana és Meito hosszasan beszélgettek, a légkört a kávé és dohány illata telítette meg, és a háttérben a férfi, majd’  hangtalanul játszott egy régi dallamot, Oana első művét. Már beköszöntött a szürkület, amikor kiléptek a kávézóból, és Oana elköszönt a fiútól. Meito taxiba szállt. A lány mélyet sóhajtott, miután a jármű eltűnt a látóhatárról, visszatért gondolatai közé - ahol türelmesen várta őt az álomemlék, amely közölte vele, hogy a nap végén a Pokolra jut.
 
***
    Kihaltak voltak a vatikáni utcák. A naplemente vörösre festette a holografikus felhőket és az épületeket. Egyedül volt egyedüllétében, mások barátaik, családjuk ölelésében léptek ki az utcákra. Egymást leláncolva egyszerűbb bűntelennek maradni. Oana átvágott a Szent Péter téren, és mielőtt eltűnt volna a teret ölelő oszlopcsarnokban, egy férfit látott, aki, feleségét közrefogva, gyermekével üvöltött. A nő szakadatlanul bólogatott mellette. Oana mosolygott, zsebéből elővette kesztyűjét, és elindult a család felé.
    - Hogy merészelsz ellentmondani az akaratomnak, te féreg.
    A férfi öklével akkorát súlytott a pityergő kisgyermekre, hogy az abban a pillanatban a földre zuhant. Koponyája nekivágódott a betonnak. A gyermek torkaszakadtából üvöltött. Anyja felé állt, és torkához nyomta cipője tűsarkát.
    - Még egy hang, és véged.
    Oana tenyere belefúródott a nő gyomrába, és a kesztyűjébe épített miniatürizált sugárhajtóművek méterekre repítették az anyát. Rain évekkel ezelőtt találta a kesztyűt a feketepiacon, és egy vagyonba került. Sosem használta, de rendszeresen karbantartotta és magánál hordta, és most átfutotta az érzés, hogy az elmúlt pár év minden pillanata, amit a kesztyűre szánt, és a vagyon, amiből egy lakást vehetett volna a belvárosban, kifizetődött. Egy ártatlan gyermek élete megért minden vesződést. Az apához fordult, mögötte a levegőért kapkodó gyerekkel.
    - Meg foglak titeket gyilkolni, ha még egy haja szála görbül, érthető?
    A férfi nagyot nyelt és hátralépett.
    - Mit képzeltek magatokról? – folytatta Oana. – Ti, világunk betegségei, akik újra és újra, generációról generációra felébresztitek az erőszak démonát. Megbocsáthatatlan. Áldozatból elkövetővé válltatok, és erre nincs bocsánat. Nézzetek a gyerekre! – mutatott a kisfiúra, aki a kabátjába kapaszkodott. – Nézz a szemébe és tudd, hogy miattad lesz drogfüggő, vagy öngyilkos, beteg, őrült, fertőző ember, amilyenek ti is vagytok. Nézz a szemembe, és ígérd meg, a gyereknek nem esik többé bántódása. Figyelni foglak, és végzek veletek, ha mégis.
    - Í-ígérem – mondta a férfi.
    Oana a kisfiúhoz fordult, letérdelt elé és apró kezeit kezébe vette. Halkan beszélt, és a szülők nem hallották őket.
    - Biztonságban leszel egy darabig.
    Zsebéből egy nyakláncot vett elő. A medálon az anarchisták jelét középen kettéhasította egy függőleges vonal, így az A betű hídjáva egy keresztet alkotott.
    - Ha félsz, szorítsd erősen magadhoz. Valaki segíteni fog rajtad. Most menj, mást nem tudok tenni.
    Megölelte a fiút, és végignézte, ahogy a szülőkkel együtt sietve, anélkül hogy hátranéznének, hazaindultak. Hideg futott végig Oana gerincén, és libabőrös lett. Érzékei elgyengültek, látása és hallása bizonytalanná vált, gyomrában méreggé változott az ebéd és úgy érezte, mintha belülről marná bőrét. Szédülni kezdett és elvesztette valóságérzetét. Térdre rogyott, amikor egy hideg, érdes hang szólalt meg előtte.
    - Oana Rain.
    Legendák keringtek arról, hogy mit él át az ember, amikor egy arkangyal, egy rendfenntartó manifesztálódik, de erről a pokolról senki sem beszélt. A jelenés ismét megszólalt.
    - Az isteni törvény értelmében a Pokolba kell taszítsalak.
    A tünetek kezdtek elmúlni, és a jelenésből egyre kivehetőbbé váltak az emberi körvonalak. Hangja megtelt együttérzéssel.
    - Nem foglak, ne félj – mondta. Oana felnézett, és válaszként dühösen morgott.
    - Miért? – kérdezte, miközben visszatért az eszméletbe.
    - Mert fontos ember vagy a közösségnek. Ártatlanokat támadtál meg, ami helytelen, de nem esett bajuk. Megbocsátom a bűneidet, és most elkerülöd a Poklot. De Hénoch pápa rajtad fogja tartani a szemét.
    - Ártatlanok – mondta megvetéssel. – Nem voltak ártatlanok.
    A rendfenntartó válaszából kihallatszott a szociopaták kegyes nemtörődömsége, a hangnem, ami magasabbra helyezi a törvényt az erkölcsnél.
    - Mit lehet tenni… a gyerek az ő tulajdunuk, joguk van kedvük szerint használni.
     A jelenés eltűnt, és Oana visszanyerte látását.
 
***


    A márványon kopogó lépések visszhangja bejárta a magas lépcsőházat. Rain végighúzta ujját a festményen, ami a földszinttől a püspök lakásáig kísérte a vendéget túlvilági képeivel, keresztül a poklon, az édenkerten és a mennyországon. Kettőt kopogott, mégegyszer kettőt, majd benyitott az ajtón.
   Akkor látta Rain először a püspököt hivatali talárja nélkül. Clark püspök felsőtestére fekete nanofonállal szőtt védelmi mellény feszült, minden egyházi személy alapfelszerelése és belső önvédelmi rendszere. Az anyag ráfeszült a püspök izomzatára, amit Clark művészien kidolgozott nyolcvanéves korára. Fekete nadrágot és bőrbakancsot viselt, hosszú, hófehér szakállát szórakozottan simogatta, miközben tekintete a gardrób tartalmán ugrált.
   Végignézett a tanítványán, majd hümmögött, és tovább válogatott.
   - Nem keresed az összhangot, Oana. – szólt köszönés helyett. – Egyre feljebb építkezel, de a magasabbra mászol, a távolabb kerülsz a gyökereidtől.
   - Nincs családom, Clark püspök, és nincs múltam, amire építkezhetnék. – nézett maga elé.
   - Te miről beszélsz?
   A két tekintet egymás tökéletes tükörképe volt. Mindketten teljes értetlenséggel néztek a másikra.
   - Te miről beszélsz? – törte meg a csendet a tanítvány.
   - A ruhádról.
   Oana tekintete végigfutott fekete csizmáján, aminek csak az orra lógott ki hosszú, világoskék szoknyája alól, sötétbarna felsőjén, az ezüst nyakláncon és a fehér sálon.
   - Nincs is vele semmi baj. – mondta, és összehúzta hosszú szövetkabátját, eltakarva mindent a fekete csizmán kívül.
   A püspök csodálattal nézett a nőre.
   - Így! Pont így!
   Felállt, és kivett a gardróbból egy sötétvörös talárt. Hátat fordított a nőnek, aki még látta, ahogy a nanofonalak eleresztik az izomzatot és visszavonulnak az acélövbe, felfedve a püspök hátát. A gerincoszlopon, egészen a tarkójáig halványkéken izzott a neuroimplant-sín, amely tarkóján balra és jobbra ágazott, a vállán keresztül a karok irányába.
   A beültetés mindkét oldalán a teljes hátfelületen hegek százai vésődtek Clark püspök porhüvelyébe, és lángoltak a majdani szent hátán, mint a múlt bűneinek örök lenyomatai.
   Mosolyogva fordult vissza, vörös talárja a térdéig ért. Mellkasán, a fekete nanofonálból szőtt mellény fölött ezüstkereszt lógott, kesztyűje fekete, a tenyeréből az ujjakig halványkék fény szűrődött ki.
   Odalépett a tanítványához, miközben a városra néző ablakon keresztül apró drón repült be. Átkarolta Raint és a drónra néztek, melynek objektívszeme lustán pislogott.
   - A mi világunkban is érdemes megörökíteni néhány pillanatot. – szólt a püspök. - Nem pislogtál?
   - Esélyem sem volt.
   Clark püspök nevetett, és a képet nézegette, amit a gép három példányban helyezett az asztalára.
   - Helyes, helyes. – odanyújtott egy képet a tanítványának. – Kicsit úgy érzem, mintha kétszemélyes családdá nőttük volna ki magunkat, nem tudom, te hogy vagy ezzel.
   Oana mosolyogva válaszolt, miközben a fotót nézegette.
   - Nekem a tudás a családom, Clark püspök. Ezt tőled tanultam.
   - Az otthonom. – helyesbített a mester. – Az otthon a világ, a család a lakói. És még mindig azt mondom, az ember igenis megteremtheti a világát és annak lakóit. Ha bejárja előtte a pokol összes bugyrát. Képletesen. Egyébként ma nem tudunk sokáig beszélgetni, hív a… - a püspök az íróasztalára meredt.
   - Kötelesség? Tettvágy? Természet?
   - Nem... azt hiszem a semmi...
   A püspök csöndben elrendezte az asztalát, a szétszórt és rendezetlen kéziratok százait bedobta a kályhába, a tollakat és íróeszközöket a fiókba rakta, a holografikus kivetítőre ráhelyezte a Bibliát. Az egyik fotót borítékba csúsztatta, majd a püspöki gyűrűvel lepecsételte. Vörösen izzó rúnaként égett bele a zár, ami csak a címzettnek nyílik fel.
   A drón elnyelte a levelet és békésen kilebegett az éjszakába.
   - Mi volt az?
   - Levél egy távoli barátnak. Egyszer talán találkozol vele.
   - Értem. – Oana úgy érezte, a püspök nem akar vele beszélni ma, de kitartott. – Szóval reggel olvastam.
   - Hogy tetszik?
   - Nem értem, miért kell hatszáz oldalon át olvasnom egy rablógyilkos magánéletéről. Legalább történne valami közben.
   - Miért nem érdekel? – kérdezte a mester őszinte érdeklődéssel.
   - Mert elég szenvedő embert láttam már magam körül, ha menekülök akkor előlük akarok, nem beléjük.
   - Értem. Érdekes, hogy az irodalom sokkal nagyobb hangsúlyt fektet az ember gyarlóságainak leleplezésére. Már rég tudjuk, milyen az emberi lét legalja, de hol a felső határ? Odüsszeusz? John Galt? Krisztus? Buddha? Harry Potter? Természetes a jó, a rosszat pedig magyarázzuk, pedig a valóság épp az ellenkezője.
   Jártál már a vatikáni függőkertben? Azt hiszem, az ember magát teremti meg. Legalábbis a sorsát, minél tudatosabban, annál hatalmasabbra. Vagy fordítva, minél tudattalanabbul élsz, annál mélyebbre ásod a sírgödröd. Az ember az egyetlen, aki képes a világot a saját képére formálni, mégis... Sokszor olyan embereket teremtettek az írók, akikben egy csepp életvágy sem munkálkodott.
   - Akkor én miért olvassam? – kérdezte Rain.
   - Azt hittem te meglátod, amit én nem. De néha lelkeket akarunk látni a sötétben, pedig nincs ott semmi, csak köd. – a püspök közben elrendezte a könyveit, bezárta a szekrényeket, és egy ősrégi iPodon elindította Hans Zimmer Auroráját. Nekitámaszkodott az asztalához, szemben a tanítványával, és így folytatta:
   - Tudod te milyen árat kell majd fizetned azért, hogy megszabadulhass a Vatikánból? Azt fogod kívánni, hogy inkább élhess a Pokolban az örökkévalóságig, de végig fogod járni az utat. Szabad leszel, de az oda vezető úton mindent meg fogsz ismerni, ami ellened létezik.
   - Tudom.
   - Tudod, hogy mindent el fogsz veszíteni, ha tovább akarsz haladni?
   - Tudom.
   - És így is be akarod járni az utat?
   - Igen.



   A püspök megfogta az asztalon heverő levélvágó kést és odalépett a tanítványhoz. Kezébe nyomta, majd két kezében szorítva Oana Rain kezét, és benne a kést, a püspök mélyen beledöfte azt a saját szívébe, átfúrva egészen a gerincéig.
   Rain tehetetlenül nézte végig az eseményeket. A valóság első hullámai akkor érték el az elméjét, amikor a püspök forró vére a tenyerén keresztül ömlött a padlóra. A sikolya betöltötte az egész épületet.
   A lépcsőházban már közeledtek a pokolkutyák a vérszagra. Oana magához ölelte Clark püspök élettelen testét.
   - Sajnálom… - Az árnydémonok szétszaggatták az ajtót.
   - Nem ezt mondta… - A kutyák leterítették a nőt. Veszett csaholásuk és mélykék bionikus szemük látványa álomszerű tévképzetnek tűnt.
   - Nem így gondoltam… - nézte végig, ahogy a Pokol kutyái darabokra szaggatták húsát.


Thursday, January 8, 2015

Procrastination

Procrastination

vagy úgy is mondhatnám, most vagy soha


                Az ember beteg és pusztul – gondolta. Tavaszi délután volt, a bárányfelhőket lilára festette a nap. A zöld, erdőszéli parkban az emberek békésnek és boldognak, felszabadultnak tűntek. De ha közelebb érnek, az arcukról könyvként lehet olvasni a félelmet és erőszakot, a démonokat, melyeket próbálnak elnyomni. A szülők nyugodtan beszélgettek, amíg a gyermekük rettegve sétált mellettük, mint egy láncra vert kutya, meggyilkolva benne a kíváncsiságot és szabadságot. Látod a két középkorú férfit a padon? Látszólag egymás társaságában elmerülve beszélgetnek, aztán egy fiatal lány sétál el előttük, bár gyönyörű, de a gyermekük lehetne, és kettéhasad a két ember maszkja, aztán kibújik mögüle az állat, a nyáladzó, hipnotizált pedofil, és képtelenek levenni a szemüket a lány alakjáról.
                Engedtek a bennetek élő állatnak – mondta magában, - és legfelsőbb erkölcsi törvényeteknek az ösztönök hatalmát tartjátok, a tökéletes vezető számotokra az, aki a legkegyetlenebb. Azt merészelitek mondani, hogy az ember nem képes vezetők nélkül élni, mert legmélyen romlott és beteg, így kiválasztjátok a legromlottabb és legbetegebbet, hogy vezethessen titeket, novíciusokat.
                Elhagyta a parkot, és egy iskola mellett sétált. Gyerekek káoszba olvadó kiabálása és sikoltozása járta be az utcát, amin járt, és betekintve a kerítésen, látta az erőszak vírusát kifejlődni. Az ártatlannak tűnő kisgyermekek egymást fenyegették és taposták el a zsúfolt betonudvaron, amíg a csengő reflexszerűen visszarántotta őket az engedelmes, tudattalan, gondolattalan húsbábbá. Tanárok, akik egyszer kötelességükként fogadták el a fiatalok helyes útra terelését, üvöltöttek és parancsokat osztogattak az ügyes rabszolgáknak.
                Nekem ebből elegem van – gondolta. – Túl rég óta látom, mivé korcsosult ez a nemes lény. Mire lennél képes, ember, ha szabadságot kapnál? Mit nem tudnál elérni? A csillagokat járhatnád és a fizika mestere lehetnél, korlátlanul és szabadon.
                Egy sikoly és egy rendőrautó szirénája hallatszik a távolból, az utcák közül valahonnan.
                És most, a szabadságod apró szikrájával is társaidat égeted, amíg nem marad más belőled csak fekete hamu. De ebből elég – gondolta, és ökölbe szorította kezét. – Nem hagyom. Mindent meg fogok tenni, hogy változást hozzak, és felszabadítsam önmagunkat az elnyomásból – mondta magának most is, mint minden nap, de most a lángoló elhatározás érzése ébredt mellkasában. Tervek és utak nyíltak meg a szeme előtt, és látta, millióképp látta, miként létezhet álomból valóság.
                Akkor elindult hazafelé, és ahogy balra pillantott, szíve retteneteset dobbant. A látvány, amivel búcsúzott a világtól a terepjáró acél lökhárítója, és a vér, ami egy pillanattal ezelőtt még a saját elméjét táplálta.